Új univerzális szimbólum?

Zoom-panel a kortárs baloldal vizuális kultúrájáról

“Azt az időszakot, amiben élünk, egyfajta memetikus hadviselés jellemzi, amelyben a küzdelem legfőbb tétje a szimbólumok birtoklása. Ha magadhoz tudsz kötni egy szimbólumot, te vezeted azt a mozgalmat, amely majd megváltoztatja, mi lehetséges és mi elképzelhető akkor és ott a társadalom számára.” A fenti véleménynek Joshua  Citarella amerikai művész és kolumnista (The Guardian) adott hangot azon az online kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a londoni Goldsmith Egyetem rendezett a kortárs baloldal vizuális kultúrájáról. A Zoom-konferencia, amely túlnyomórészt kelet-európai akadémikusok, újságírók és művészeti írók részvételével zajlott, azt a kérdést állította középpontba, hogy milyen képiség közvetíti és mozgósítja a jelenkori baloldali alternatívákat? A jól ismert, viszont a 20. század során lejáratódott politikai jelképek újrahasznosítása jelenti-e az egyetlen járható utat vagy látunk derengeni hasonlóan erőteljes, új univerzális szimbólumokat a horizonton? Egyértelmű ítélet nem született, a válaszok alapján viszont betekintést nyerhettünk az eltérő lokalitások (Amerika, Ukrajna, Lengyelország, Nagy Britannia, Ausztria) baloldalisághoz fűződő kapcsolatába a politikai esztétikán keresztül.

Az utóbbi években egyre jelentősebb érdeklődéssel fordul az akadémia a baloldali politikai szubkultúrák felé, betöltve azt az űrt, amelyet a szélsőjobboldal iránti kitartó és egyoldalú figyelem képezett egészen a legutóbbi időszakig. A (részleges) irányváltást egyaránt indokolja a szocialista eszmék népszerűsége a milleniumi generáció körében, a Sanders/Corbyn kampányok körüli grassroot aktivizmus, – amelyek nagyrészt az interneten teljesedtek ki –, valamint az a globális válság, amely a Blair-féle "harmadik utas" konszenzust kísérti a mai napig.

Az alábbiakban a három órás beszélgetés kivonatát közöljük.

Vágott változat, II. rész

Résztvevők:

Alexander Astrov (RU): a Közép-Európai Egyetem (CEU) Nemzetközi kapcsolatok tanszékének oktatója
Joshua Citarella (US): művész, kolumnista (The Guardian), a Rhode Island School of Design és a School of Visual Arts adjunktusa
Susan Kelly (UK): író, művész, oktató @Goldsmith University, prekár dolgozók szakszervezetének menedzsere
Agata Pyzik (PL): író, kultúrakritikus, a Poor, but Sexy – Culture Clashes in Europe East and West című könyv szerzője
Nastya Soroka (UA): újságíró, a BBC Russia munkatársa
Gregor Taul (EE): művészettörténész, kurátor, kritikus 

A beszélgetést Niina Ulfsak, a Goldsmith University végzős hallgatója moderálta, akinek ez a projekt a diplomamunkája.

Niina Ulfsak: A fenti mém összeállítást Joshua készítette. Engem például nagyon érdekelne, miért pont ezekre esett a választásod?

Joshua Citarella: Egyrészt, mert fontosnak tartottam rávilágítani arra, hogy itt több csoport verseng egymással a szimbólum jelentéséért. Itt van a 1. Balenciaga és a celebrity kultúra; 2. a brooklyni hipszterek és az őket megszólító Verso könyvkiadó; 3. a média által fenntartott figyelem ökonómia, amely egy ellentmondásos szimbólummal próbálja magához ragadni a szemgolyókat és a klikkszámokat (erre tökéletes példa a The Atlantic cikke); aztán itt vannak 4. az online shitposterek, akik a szimbólumot ironikusan vagy pszeudo-ironikusan használják; na és a 5. "real world" anarchisták, akik viszont mindezt unironikusan teszik.
Észre kell vennünk, mennyi irányból érkezik az igény ugyanarra a szimbólumra és, hogy ezek a csoportok alapvetően nem értenek egyet egymással. Ennek tudatában könnyebb megérteni, miért is van ekkora zavar az interneten, ahol a kontextusból kiragadva kéne tudnunk beazonosítani, melyik jelentést is hívjuk elő? Ha a shitposterekről beszélünk, azért hozzá kell tennem, hogy ez a válogatás, amit itt közlök, távolról sem reprezentatív arra nézve, amit online csinálnak. Ha végigtekered az Instagram oldalaikat, több mint valószínű, hogy 90%-ban Spongyabob vagy Wojack jön szembe és csak elszórtan, itt-ott találkozik az ember sarló és kalapáccsal vagy szovjet motívumokkal. Amikor az internetről van szó, azonban elkerülhetetlen olyan témákat is érinteni mint Poe-törvénye (kontextus nélkül az irónia és a fundamentalizmus megkülönböztethetetlen egymástól -szerk.), illetve a képeknek az a képessége, hogy folyamatosan dekontextualizálva és rekontextualizálva jelenjenek meg. Ennek függvényében értékelődik fel az a tudás, hogy ki posztolja ezeket a tartalmakat. És amikor ez egy 15 éves, egyszerűen nem várhatod el, hogy az egész világtörténelemmel tisztában legyen, mielőtt egy Sztálin-posztot kirak a világhálóra. Ennél egy kevésbé elrugaszkodott megoldást kéne találni. 

Alexander Astrov: Ha jól értem, egyrészt azt mondod, hogy a baloldali tartalmak nem skálázhatóak, illetve, hogy a tartalom bizonyos mértékig nem is lényeges, ugyanakkor ezek a gyerekek végső soron nem csinálnak mást mint kommunikálják a haragjukat. Ki vannak akadva. És véleményem szerint ez tökéletesen skálázható. Hadd mondjak erre egy konkrét példát. Pár éve a fiammal elmentünk Ciszjordániába, ahol meglátogattunk egy kis palesztint települést. Mondanom se kell, hogy a hely tökéletesen példázza a teljes kilátástalanságot és reménytelenséget. Nem történik semmi és nem is valószínű, hogy bármi is történni fog a jövőben. Aztán egyik nap, egy kávézóból kifele jövet látom, ahogy a fiamat körülveszi egy csapat palesztin fiatal. Egyikük azt kiabálja, “szeretem Hitlert. Hitler a nagybátyám, szeretem őt!”. Azt gondolom, hogy ennek a fiatalnak fogalma se volt arról, ki is az a személy, akiről beszél, azzal viszont tisztában van, hogy a nevének már csak az említése is elég ahhoz, hogy feldühítse a zsidó turistákat. Ezért vette ő is a szájára a nevét. Szerintem ez a harag tökéletesen skálázható. És nem csak New York-on túl, hanem az interneten túl is.

Joshua Citarella: Először is két dologról beszélünk egyszerre. Az egyik, amit említettem, az a kontextusok összeomlása és a szubkultúrák szűkülése. Ez annyit tesz, hogy ugyanaz a dolog az én és a barátaim falán ezt jelenti, a tiéden és a te barátaid üzenőfalán pedig valami egészen mást. Amiről beszélünk pedig, hogy van-e remény arra, hogy létrejöjjön egy olyan mém vagy virális üzenet, ami formáját tekintve szuper tömör, ugyanakkor azonnal érthető és képes valamiféle osztálytudatot kiváltani. Be tudja gyújtani a szikrát.   

Ehhez azonban egy olyan univerzális szimbólumot kellene találni,
ami az extrém módon különböző háttérből, mémplexekből és
szemiotikus univerzumokból érkezők számára is egyet jelent.

Mit üzen egy sarló és kalapács az amerikai Tennessee-ben egy 15 évesnek. És mit Észtországban? Teljesen mást. A harag ott van, a sokkhatásnak pedig lehet haszna a fiatalok megszólításában, de nem szeretném azt gondolni, hogy egy jól felépített politikai programot erre kéne alapozni. 

Susan Kelly: A sokkhatás azért nem ér véget a tizenéveseknél, akik csak provokálni akarnak. Azt gondolom, hogy a kortárs képzőművészetben is jelen van egyfajta fura álszentség azzal kapcsolatban, hogy mit kell eltörölni és mit lehet megmutatni. Ez a poszt-szovjet képiséggel kapcsolatban is így van. Ez pedig nem csak a bármi áron való provokálás esete, hanem egy agenda mentén való provokáció... Engem azonban továbbra sem hagy nyugodni, miért fordulunk vissza ezekhez a szimbólumokhoz, honnan származnak egyáltalán és miben kereshetjük a jelen pillanatban az ellenállás vizuális kultúráját? Itt van például az Extinction Rebellion, ami egy nagyon sikeres társadalmi mozgalom, abban az értelemben, hogy jól felismerhető. Az emberek tudják mit társítsanak a szimbólumhoz, ugyanúgy, ahogy a McDonaldséhoz adott esetben. De van valami zavaró abban, ahogy bizonyos mozgalmak már eleve ilyen könnyen mémesíthetők, ilyen könnyen eladhatók egy vizuális kampánnyal. Engem az érdekelne, hogy milyen képi kultúra jöhet létre az olyan szervezeti gyakorlatokból mint a lakhatási tüntetés (rent strike) vagy a különböző díjak (pl. tandíj, betegellátási díj) elleni megmozdulás?  Képesek vagyunk-e túllépni azokon a könyvtárnyi képeken, amelyeket folyton folyvást kisajátítunk és újrahasznosítunk? Ami a szemem előtt lebeg, az például a “militáns kép” a filmben vagy az ún. “faktográfia”, ami szintén a Szovjetunióból származik. A kérdés az, hogyan válhat egy kép operatívvá? 

Niina Ulfsak: Érdekes, amit mondasz. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy például a munka automatizációjával senki nem használ már például sarlót és kalapácsot. Alexander, szerettél volna valamit hozzáfűzni a sárga mellényes képhez…

Alexander Astrov: Igen, köszönöm. Amit sokan észrevettek, mikor az események elkezdtek kibontakozni Franciaországban, hogy mennyire különbözőképp alakult minden mint más proteszt mozgalmak esetében. Jelentős ideig például decentralizált maradt. És ez a lényeg. Azt gondolom, ha bármiféle változás bekövetkezik, és ugye mindannyian egyetértünk abban, hogy valamiféle várakozásban vagyunk a változást illetően, akkor rizomatikus lesz, sokkal hálózatibb, sokkal diffúzabb. Nem feltétlenül fog nagy felvonulásokban vagy nagy mozgalmakban megnyilvánulni. Talán néhányan emlékeztek még arra, amikor 2007-ben egy bizonyos szobor körül kitört a botrány Tallinnban. A történet nagy vonalakban arról szól, hogy találtak egy emlékművet, amelyet kétség kívül a szovjet éra hagyta maga után a városban. És mivel szovjet volt, nem maradhatott. De amire fel szeretném hívni a figyelmet az az, hogy ez a bizonyos szovjet emlékmű különbözött minden más szovjet emlékműtől, amit világszerte láthat az ember. Különleges volt. Nem az erő valamiféle monumentális megjelenítésére törekedett. Valóban, szovjet emlékmű volt, a II. világháborúról szólt, de egy igencsak kicsike szovjet katonát ábrázolt elképesztően gyászos és szomorú hangulatban. És ez a különbség mutatja meg az, hogy milyen tág lehetőség kínálkozik a variációra akár egy bizonyos látásmódon belül is. És ezek a variációk termékenyek lehetnek. Azt gondolom, ha képesek lennénk egy kicsit több figyelmet áldozni az ilyesfajta nüanszokra..

Agata Pyzik: Még a sárgamellényesekhez akartam hozzáfűzni valamit… a sarló és kalapáccsal kapcsolatban, hogy némelyek használhatják, mások viszont nem, ebből a szempontból pedig ez egy kiváló osztályjelölő. Nem fogok a brooklyni hipszterekről beszélni, mert az nem az én asztalom.. De a sárgamellényeseket Lengyelországban például általánosan mindenki gyűlölte; szinte sokkolt, milyen mértékben ítélik el ezt a mozgalmat. Persze az állami TV Lengyelországban egy vicc, de a liberális média felvette vele a kesztyűt gyűlölködésben. Az a rengeteg cikk, amit a témában írtak, nemcsak barbároknak nevezte őket, hanem a legrosszabb fajta embereknek, kifejezetten arra a tényre fókuszálva, hogy a magántulajdon ellen lépnek fel. És ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mivel a magántulajdon megsemmisítésére irányuló törekvés elfogadhatatlan a középosztály számára. Ha felgyújtasz egy autót, kész, vége, leírtad magad. Persze a sárgamellényes mozgalom egyáltalán nem mondható homogénnek, voltak köztük jobboldaliak is, szóval egy igazán vegyes csoport kezdett el tüntetni. Ugyanakkor, ha egy jogfosztott szegény ember vagy, és elkezded használni a sarló és kalapácsot, csak még jobban fognak gyűlölni érte. Viszont, ha egy privilegizált csoport tagjaként nyúlsz hozzá, mintegy viccből, hiszen sokkal kevesebb forog kockán.. mint például a Verso esetében... Miért használhatja a Verso a sarló és a kalapácsot, a sárgamellényesek viszont nem? Azt hiszem ez jelent valamit. A Z generáció ikonográfiájára visszatérve, szerintem bármilyen esztétikát a magukévá tesznek, ami csak feldühíti a szüleiket vagy azokat, akik az establishment-et képviselik a szemükben. De azok, akik egyenlőséget próbálnak tenni a kétfajta radikalizmus között és azt mondják, hogy a sarló és a kalapács ugyanolyan rossz mint a szvasztika, azok hajlamosak elfelejteni, hogy még rengeteg valódi fasiszta van odakint, addig valódi kommunista nem igazán… 

Joshua Citarella: Azt gondolom, hogy végig ugyanarról beszéltünk, ez pedig a harmadik utas konszenzus válsága. Az üzemanyag áremelések, a megszorítások, a sárgamellényesek, mind ugyanennek a tünetei. A politikai közép egyre nagyobb nyomásnak van kitéve, ez pedig felbátorítja a széleket, ami részben a közösségi médián keresztül történik. A mém formátum pedig ebben a környezetben egyfajta hitelességet képvisel, mert ellenáll annak, hogy kisajátítsák vagy megvegyék. A Bloomberg hiába áldoz 100 vagy 1000 millió dollárokat reklámra, nem tud megvásárolni egy sikeres mémet, míg Bernie Sanders követői többezer ilyet csinálnak ingyen. Ezek a képek a szellemi tulajdon mindenféle igénye nélkül készülnek, a szerzőjük ismeretlen, szinte bárki képes rá, hogy megalkossa őket és ez egy relatíve horizontális vállalkozás. De ami a lényeg, hogy a középre nehezedő feszültség miatt a figyelem és az érdeklődés a szélek felé indul meg, akár generációsan is, ha érdemes generációs politikáról beszélnünk. “Azt az időszakot, amiben élünk, egyfajta memetikus hadviselés jellemzi. A sárgamellényes tüntetések alatt például egy olyan template keringett valamennyi niche online közösségben, ami egy politikai iránytű négy mezőjébe 4 különböző fotót helyezett el a tüntetőkről. Az egyiken egy sarló és kalapács volt, a másikon egy vaskereszt, a harmadikon egy Joker maszk, a negyediken pedig egy felirat, hogy “vegyél bitcoin-t”. A küzdelem legfőbb tétje a szimbólumok birtoklása. Ha magadhoz tudsz kötni egy szimbólumot, te vezeted azt a mozgalmat, amely majd megváltoztatja, mi lehetséges és mi elképzelhető akkor és ott a társadalom számára. Szerintem ezek mind húsbavágó kérdések  jövőre vonatkozóan. 

Gregor Taul: Visszakanyarodnék a múlt századi jelképek használatához... Amikor még létezett a Szovjetunió, rengeteg kommunista pártot és baloldali mozgalmat finanszírozott meg világszerte. 1991 után azonban ez a forrás kiapadt. Ez pedig sok mindent megmagyaráz arról, miért is omlott össze a kommunista világlátás a Szovjetunión kívül. Ami pedig az új vizuális nyelvet illeti, szeretném hangsúlyozni, hogy először is az értékekkel és az ideológiával kell tisztába jönnünk, amit aztán lehet képekben ábrázolni. És ez valamelyest kapcsolódik ahhoz, miért is voltak relatíve sikeresek a szovjet vizuális kultúrák és mozgalmak. Egy kicsit talán esetlenül hangzik, de a Szovjetunióban és annak peremvidékein egy jól összerakott design brieffel dolgoztak (tervezési folyamatot támogató dokumentum – szerk.) a művészek mielőtt bármilyen projektnek nekiálltak volna. Azt gondolom, hogy a kortárs vizuális kultúra és a kortárs mozgalmak ma világszerte azért sikertelenek, mert nem rendelkeznek ilyen tervvel, senki nem érti, mit is kéne ábrázolni. Személy szerint nem feltétlenül vágyom arra, hogy valamilyen ideológiához tartsam magam, ugyanakkor… ez egy trükkös kérdés, mert ahhoz, hogy sikeres legyél a vizuális kifejezés terén, valahogy kell, hogy legyen egy összefüggés… de ez egy nagyon nagy téma. Ha létrejön majd valaha egy új vizuális nyelv, szeretném, ha az ellentmondásokra fókuszálna, ha nem menne bele fekete-fehér általánosításokba, hanem az emancipációt tűzné zászlajára és a társadalmi ellentétek jelenvalóságát.

— Német Szilvi

2021. augusztus 12., csütörtök 08:06
ajánló

God bless this mess

Szellemidéző szeánsz és maszturbáló nyuszika

támogatók