Artkartell - A kristálygömb

A műtárgypiacot ez az
egyre csak hízó és gyarapodó
globális elit élteti

Leonardo da Vinci: Salvator Mundi, 1500 körül, olaj, fatábla, 45,4×65,6 cm, magántulajdon

Nem kérdés, hogy a 2017-es esztendő úgy fog szerepelni a műkereskedelmi kalendáriumokban, mint az az év, amikor valaki kifizetett 450 millió dollárt egy szimpla festményért. Sosem látott rekord összeg! Mondjuk szimplának nem nevezhetjük a képet, hiszen Leonardo „utolsó magánkézben levő alkotásáról” van szó – ahogy az aukciósház reklámszlogenje állította. És ez fontos dolog, mármint a marketing, ugyanis a Christie’s brutális kampánnyal vezette fel a rejtélyesen mosolygó, királyi üvegglóbusz tartó Salvator Mundit. Profi felvételek készültek a művet csodáló nézőkről a külön kiállítótérben:

Szükség is volt a médiacirkuszra, mert a tulajdonos kör már régóta túráztatta a képet, világszerte keresve meg múzeumokat és magángyűjtőket (mint Baán Lászlótól tudjuk, a Szépművészeti Múzeumot is megkínálták vele), csakhogy a festmény agyon van retusálva, a szerzőség meg meglehetősen kérdéses. Az biztos, hogy Leonardo környezetében kell keresni az alkotót, de hogy személyesen a mester kezétől eredne minden ecsetvonás, az nem túl valószínű. Ez viszont nem zavarta azt a szaúdi koronaherceget, aki megvásárolt a képet sosem látott rekordáron, hogy utána egy nagylelkű geopolitikai gesztussal odaajándékozza Abu-Dzabi frissen megnyitott, Louvre-fíliaként működő múzeumának.

A Zaha Hadid által tervezett Louvre Abu Dhabi az Arab Emirátusok legnagyobb múzeumi szenzációja. 2017. november 10-én nyitotta meg kapuit fantasztikus ünnepségsorozattal kísérve

A KLASSZIKUS PIAC ÁTKA

Van az a 450 millió dollár, amit a világ leggazdagabbjai készek kifizetni egy olyan ritkaságért, mint amilyen egy eredeti Leonardo. A probléma csupán annyi, hogy nincs a képből több. Ez az áruhiány sújtja az egész klasszikus műtárgypiacot: hiányzik az utánpótlás. A régi mesterek krémje már rég múzeumba került, onnan nem mozdítható, miközben meredeken nő a bolygó népessége, és – kevésbé meredeken, de folyamatosan – növekszik a csúcsgazdagok száma. Reneszánsz képből viszont nincs több. Kínálati oldalról éppen ezért tolódott át a műkereskedelem hangsúlya a kortárs térfélre az elmúlt két évtizedben. Abból ugyanis mindig van utánpótlás.

Jean-Michel Basquiat: Cím nélkül, 1982, akril, festék spray, zsírkréta, 183×173 cm, magántulajdon

Jean-Michel Basquiatból is van. A ’80-as évek tragikusan fiatalon elhunyt street art sztárja évről évre rekordokat dönt a tengeren túli árveréseken. Most minden idők legdrágább kortárs festményeként kelt el 110 millió dollárért expresszív vicsorgó feje a Sotheby’snél. A vevő egy fiatal japán tech-milliárdos, Yusaku Maezawa, aki vidáman pózolt új szerzeményével az Instagramon.

AZ EGY SZÁZALÉK

Yusaku Maezawa esete is mutatja, hogy az elitben van érdeklődés. Bár a számok azt jelzik, hogy a 2014-es csúcshoz képest az elmúlt két évben erősen szűkült a kortárs piac (legtisztábban az aukciós eladások mutatják a lejtmenetet), pánikra nincs ok. A 2017-es év – például az említett Basquiatnak és társainak köszönhetően – talán ismét jobb lesz. De bárhogy is ingadozik a piac, eshet a grafikon, vagy emelkedhet 20–30 %-ot is akár, a kereslet állandó. Művészetszociológiai okokból kifolyólag.

A '80-as évek óta ugyanis zajlik egy világos társadalmi folyamat a világban: a gazdagok gazdagodnak. Az elitnek folyamatosan nő a vagyona, miközben a középosztály csúszik le, a szegény rétegek meg szélesednek. Ezt az eltolódást diktálta a klasszikus, friedmani neoliberális gazdaságfilozófia, de a mai populista adópolitika is, ami az elitet tömi pénzzel, legyen az egy trumpista amerikai mágnás vagy egy magyar oligarcha. Vagyis több évtizednyi társadalmi átalakulásnak köszönhetően a keresleti oldalon ott állnak az újabb és újabb fölös pénzzel rendelkező gazdagok. És ott is fognak állni addig, míg valami földcsuszamlásszerű politikai mozgalom újra el nem kezd küzdeni a vagyoni egyenlőtlenségek kiküszöbölése ellen.

A MŰVÉSZETKEDVELŐ ELIT

Épp idén jött ki az a friss elemzés, miszerint a világ népességének szegényebb fele most már kevesebb mint egy százalékot birtokol a Föld javaiból. A szerencsés felső 10% a javak 88%-a felett rendelkezik, vagyis szinte minden felett. Még durvább a helyzete a legeslegfelső egy százaléknyi milliárdos rétegnek (ők jelentik a 10% krémjét), hiszen övék a glóbusz összes tulajdonának több mint fele. A közgazdászok még tovább szörnyüldöznek, hiszen az elit egy ezrelékének gazdagsága még kirívóbb, de művészetszociológiai szempontból nekünk a felső egy százalék az, ami igazán érdekes.

Jövendőbeli vásárlók a Bergamin and Gomide galéria standján, Art Basel Miami, 2017

A műtárgypiacot ez az egyre csak hízó és gyarapodó globális elit élteti. Elméletileg lehetne másképp is. Vasarely még arról álmodozott, hogy a világon mindenkihez eljuthassanak a műalkotások. Ennek megfelelően készítette tonnaszám a szitanyomatait, elérve háztartások millióit. Éppen ezért nem tud mit kezdeni vele a mai elitista műkereskedelem, ahogy a '60-as, '70-es évek képcsarnokos grafikáival sem – amiket ugyanaz a kulturális egalitárianizmus hívott életre. Ma a kortárs művészet fő vezérlőereje a műtárgypiac, mind a biennálék, mind a múzeumok – angolszász logika alapján – függenek a bőkezű műgyűjtő támogatóktól és a kereskedelmi trendektől. A piac pedig az elitnek szóló luxustárgyként kezeli a műtárgyakat, nagyobbnál nagyobb árcédulákat ragasztva rájuk.

ÉRTÉKPIRAMIS

Minden a csúcson dől el. Trendek és sztárok. Onnan „csurog” lefelé, a hierarchia szélesedő alja felé a művészeti divat, olcsóbb formátumban. Az A-kategóriás elitvásárok körül burjánzó szatellitvásárok árulják a filléres „másolatokat”, a „szegény ember Warholját és Basquiatját”. Amíg az elit egyre csak gazdagodik, és luxustárgyként fogyasztja nagy kanállal a kortárs művészetet (egyéb luxustárgyak között, legyen az óra vagy sportautó), addig a képzőművészeti világ az ő igényeik szerint rendeződik, rétegződik és alakul.

Az egyik ismert szatellitvásár-brand, a Scope, 2016-ban, New Yorkban

Annyi szerencsénk van, hogy a magyar művészet most egy picit érdekes a trendteremtő központokban. Tavaly év végi elemzésünkben azt jósoltuk, hogy szép esztendő vár a hazai kortársakra: „A '60–70-es évek nagy generációja, az Iparterves nemzedék végre befutott Londonban, több tízmillió forintos árakat hozva.” A Bookmarks-projekt hozza az új sikereket. Idén a kortárs művészet legeslegtutibb központjában, New Yorkban mutatkoztak be a nagy generáció művei, a geometrikus absztraktoktól a koncept fotókig. Méghozzá egy igazán előkelő helyszínen, Elizabeth Dee galériájában. Utána pedig – kicsit későn kapcsolva – a bécsi vásár is felszállt a robogó magyar neoavantgárd vonatra, fókuszba állítva a '70-es éveket.

Részlet a Mások szemével: a '60–70-es évek magyar művészei című kiállításból (Nádler István, Maurer Dóra és Bak Imre festményeivel), 2017, Elizabeth Dee, New York

A projektben résztvevő galériák folyamatosan növekvő árszínvonalon most már elsősorban külföldön értékesítik a '60–70-es évek progresszív magyar művészetét. Eljött az aratás ideje. És ezután következne az új bravúr: rácsatlakoztatni (mint az Abstract Hungaryban) a fiatalabb nemzedékek szerelvényeit a neoavantgárd mozdonyára. Ezt reméljük a jövőtől.

A kristálygömb

Citokin vihar