Enyészet korszaka

Hosszúélet, emlékezés és címertan. Interjú Ember Sárival az Artkartell trónterméből.

 

Részlet Ember Sári Jön majd az enyészet korszaka című kiállításából, 2019, Artkertell projectspace

© a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Ember Sári / Artkartell


Új kiállításod címe – Jön majd az enyészet korszaka – olyan, mintha valami régi költeményből vett idézet lenne.

Az is, egy idézet leegyszerűsítése, amit az interneten találtam. A mondat pontosan így hangzik: „Áll a szobor és él az emlék! A szobrot a művész keze alkotta, az emléket az isteni akarat ültette lelkünkbe. A szobor sokáig fog állni, de eljön majd az enyészet korszaka az ércre, a kőre. Ám az emlék élni fog, míg él magyar e földön.” Ezeket a mondatokat Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos fia mondta el a körmendi Kossuth szobor 1907-es avatásakor, majd száz évvel később, a felújított szobor avatásán elevenítette fel a polgármester. Kapcsolódási pontot láttam a kollázsok és a veretes idézet között – hiszen nem lehet pontosan tudni, mire vonatkozik a jövő idő. Az a szobor már egyszer elenyészett, így kérdéses, hogy felújított állapotával a fénykorára vagy a pusztulására emlékezünk. A papírművek archaizáló formája csak jelzi, vagy az hívja elő az enyészetet? Csak a jövőben következik majd be? De reflektál arra is a cím, hogy a PP Center gyártelepén az iparosodás korszakának leáldozása után ma már kereskedelmi egységek virágoznak. Lapszabászaton, műhelyeken, raktárakon, építkezési területen át érünk el a teljesen felújított galériába – vagyis váltakoznak az idősíkok itt is. Nem tudjuk pontosan, melyikre is vonatkozik ezek közül az „enyészet korszaka”.

Érzel a kollázsaidban valamiféle enyészetet, elégikus hangot, ami a megsemmisülésre utal? Első pillantásra kedves színekből összerakott, vidám, játékos műveknek tűnnek…

Ez a sorozat is része annak a gondolatkörnek, amit két évvel ezelőtt a Hosszúélet című kiállításommal kezdtem el körüljárni a Molnár Ani Galériában. Azóta készült munkáimat is a Hosszúélet cím alá sorolom, mint egy ciklus részei. Alapmotívuma az emberek ösztönös vágya a hosszú életre, az élet meghosszabbítására, például azzal, hogy megkísérelnek híresek lenni, hogy emlékezzenek rájuk, vagy azzal, hogy tárgyaikat és szokásaikat a következő generációra hagyják. De a halál elől az se menekül, akire emlékeznek, akinek szobrot állítanak. A cím a halállal jövő enyészetre is utal. Csomó arcképet, szobrot látunk olyan emberekről, akik a maguk korában híres, jegyzett személyiségek voltak, de ma már senki se tudja, kik ők. Maga az arckép megörökítése ennek a drámáját, fájdalmát is jelzi a számomra. Sőt, maga a „megörökíteni” kifejezés is ezt jelezné, miközben egy képpel nem lehet senkit se megörökíteni.

 

Részlet Ember Sári Jön majd az enyészet korszaka című kiállításából, 2019, Artkartell projectspace

© a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Ember Sári / Artkartell

Részlet Ember Sári Jön majd az enyészet korszaka című kiállításából, 2019, Artkartell projectspace

© a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Ember Sári / Artkartell

 

Szeretnél – ebben a metaforikus értelemben – sokáig élni, híres művészként? Ugyanis, amikor végignéztem az életrajzaidat, láttam, hogy tíz év alatt tizenpár egyéni kiállításod volt különböző országokban, ami igazán szimpatikus ambiciózusságról tanúskodik. Szeretnéd magad is „örökíteni”, halhatatlanná tenni ezzel valamiképp?

Mindenkit mozgat ez valahogyan, teljesen természetes dolog. A műfajom publikus természetű: egy tévébemondó számára is elkerülhetetlen, hogy felismerjék az utcán, az én számomra is – ha sokat állítok ki –, elkerülhetetlen, hogy valamennyire ismertté váljék a nevem egy adott közegben. De alapvetően az emberi lépték érdekel, az, hogy a személyes és szakmai kapcsolataimban jól hassunk egymásra, nem pedig az, hogy évtizedekig, pláne, évszázadokig fennmaradjon a nevem és megemlékezzenek rólam. Most leginkább még velem együtt működnek a munkáim, az egy következő lépcsőfok lenne, hogy már nélkülem is éljenek. Például egy interjú nélkül…

...úgy érted, hogy magyarázat nélkül is működjenek? Hogy nem kellesz hozzá, mint alany?

Igen, ne legyen a személyiségemre, a jelenlétemre szükség ahhoz, hogy működjenek a művek. Ez, más lépték, amin még sokat kell dolgozni.

Többé-kevésbé működnie kell a műveidnek nélküled is, hiszen nem csak a kis magyar miliőben tevékenykedsz, hanem egy sok országon átívelő nemzetközi térben, ahol muszáj a képeknek hatnia...

Nagyrészt működnek. De például ott az Instagram, ahol ha valaki érdeklődik a munkáim iránt, láthatja az alkotásaimat és közben az engem érdeklő dolgokról készített fotókat is. Vagyis többet megtud a személyemről az Instagramon keresztül, mint csak a kiállítást látva.

 

Részlet Ember Sári Jön majd az enyészet korszaka című kiállításából, 2019, Artkartell projectspace

© a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Ember Sári / Artkartell

 

Izgalmas a személyesség kérdése az esetedben, egyrészt mert a fotográfia intim műfaja felől jöttél, másrészt mert a család sokszor megjelenik műveidben. Ugyanakkor kollázsaidnak, márványtábláidnak, installációidnak a sematizált, absztrahált megjelenítése sokkal elvontabb. Ez a személyestől a személytelenebb felé tartó ívet direkt írtad le, vagy a műfajváltás indokolta?

Mind a kettő. A családdal és a barátokkal dolgozni mindig nagyon intenzív, nincs igazi szabadidő, minden együttlétben van egy pici munka – ezt hosszútávon nem akartam fenntartani. Nagy váltást hozott a Múzeum körúti lakásban megrendezett kiállításunk is, amikor azt éreztem, hogy egy családi történetből kiindulva nagyon rátapintottunk egy nagyobb léptékű jelenségre: a múlt, és főleg a 19. század tárgyai, történetei utáni nosztalgikus vágyra. A látogatókkal beszélgetve még jobban elkezdett foglalkoztatni ez a kollektív élmény.

Annyiszor elmondtad a lakáshoz kötődő saját családi történeteid ott, hogy az sematizálódott pár vonallá és formává?

Nem, sokat beszélgettem a látogatókkal. A fotográfiai munkáimban – például az M. albumában – is az érdekelt, hogy mi a közös más személyekkel. De a fotó annyira konkrét, annyira leíró, annyira egy konkrét valakire utal, hogy nehezebb elvonatkoztatni attól, hogy én fotózom a barátaimat a természetben. Hiába szól nekem az is inkább az emlékezésről, a fotó anyagával nehéz átlépni ezt a határt. Ugyanakkor a pannonhalmi Csend című kiállításon most épp megint egy nagyon személyes munkám van kiállítva, ami a nagymamámtól való búcsúzás folyamatáról, a halálhoz való közeledésről szól. Igaz, portré nincs róla, de a mostani történettel körül van írva a személye.

És a mostani kiállításodon mi van körülírva? Öt-hat év terméséből válogattál – főként kollázsokat és három új textilmunkát. A kollázs mennyire számít skiccnek, jegyzetfüzetnek, mennyire párhuzamos technikának a számodra?

Először skiccnek születnek, amikor lezárok egy munkát és készülök valami újra, akkor előveszem a színes papírokat és azokkal játszom. Így születnek az első kollázsok tervekként, vázlatokként, ötlet jegyzetekként. Ezekből sok nem válik végül más művé, néhány igen, mások pedig további kollázsokat inspirálnak. Ezeket akartam jó ideje magukban bemutatni, és az Artkartell letisztult, de mégis karakteres tere ideális helyszínnek bizonyult.

 

Részlet Ember Sári Jön majd az enyészet korszaka című kiállításából, 2019, Artkartell projectspace

© a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Ember Sári / Artkartell

Részlet Ember Sári Jön majd az enyészet korszaka című kiállításából, 2019, Artkartell projectspace

© a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Ember Sári / Artkartell

 

Milyen papírokat használsz?

Az első kollázssorozatomat Brazíliában készítettem nagyon szép, de nagyon rossz minőségű papírokból. Sok ki is fakult. Azóta keverem a jó és a gyengébb minőségű papírt, így idővel a színek elmozdulnak egymástól, nem egyenletesen sárgul vagy fakul az egész mű.

Vagyis átadod őket a csendes enyészetnek...

Igen! ...mivel papírból vannak, mást nem is nagyon tehetek. De azért figyelek arra, hogy savmentes ragasztót és kartont használjak.

Bár törékeny ez a papírműfaj, közben most olyan archaikus, masszív formákat idézel a kiállításodon, mint a címer. Honnan erednek a heraldikai szimbólumok?

A címer is identitáskérdésre utal. Nyáron sok olyan címert láttam, amelynek egyes elemei – láda, kard, kagyló, domb stb. – úgy voltak elrendezve, hogy egy arcot formáljanak. Vagyis az arc alakjától jutottam el a címerhez, ami összegezni igyekszik egy ország, város vagy akár család identitását.

A kollázsfejeid számomra kevésbé csoportot fednek le – mondjuk, a szingalézeket vagy a nyírbátoriakat – inkább egyéneknek tűnnek, pontosabban archetipikus emberi érzelmi állapotoknak.

A kettő együtt érdekel. Ahogy Petőfi Sándor a nemzet költője, de közben ő Sanyi is, egy személyiség az örömeivel és bánataival.

És hogyan lesz a sok – félig absztrahált – egyénből koronázási terem?

A kollázsok nagy része a csehországi Litomyslben készült ősszel egy residencia program alatt. Ott láttam egy szépen felújított várat olyasmi terekkel, amelyek emlékeztetnek erre a kiállítótérre. A művek többsége ott készült, a címerek inspirációjára. Fontos volt éppen ezért, hogy minden egyes, körben, egyenletes távokban kirakott kollázs ugyanolyan súlyt kapjon. Ahogy a parlamentben a kupolateremben is együtt vannak a hősök, szentek és vezérek, de valahogy mindenki egyforma, akár a szobrok a Hősök terén. Bár a kollázsok nem feltétlen hősök, és nem is feltétlen pozitív figurák. Hangulatuk is változó, egyik-másik sír is.

Én a kollázsarcokat egyéneknek látom, de nincs nekik nemük, bajszuk, frizurájuk vagy csókos szájuk.

Fontos, hogy androgünök, amiben számomra benne rejlik az az erős gender vita, ami az én nemzedékemet meghatározza.

 

Részlet Ember Sári Jön majd az enyészet korszaka című kiállításából, 2019, Artkartell projectspace

© a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Ember Sári / Artkartell

 

Korábban a fejek a 20. századi modernizmushoz, Picassóhoz húztak (meg a korai avantgárd törzsi maszkjaihoz), most viszont begaloppozott fehér lovon a lovagi kor, a középkor a kollázsaid közé.

Intuitíve kezdődött. Az első márvány kőmaszkok, amikor elkészültek, furcsán hatottak a maguk modern formavilágával ebben a miliőben. Mintha idegen tárgyak lennének itt: mint a periferikus modernizmus, ami Kelet-Európában nem ment olyan mélyre, hanem félig idegen maradt. A középkor a címereivel meg mintha erre reflektálna: a történetiségével nézi ezeket az ismerős, de mégis idegen arcformákat. Az installáció tere – visszhangos, magas csarnok – egy koronázási termet idéz a számomra.

Ha São Paulo-ban maradtál volna, akkor ott az erős brazil modernizmus lenne az otthonos, nem az európai középkor?

Igen, a brazilok nem a modernizmusnak voltak a peremén. Nekik a középkori címerkultúra nagyon távoli (miközben kulturálisan persze nekik is az európai klasszikusok jelentik a fő hivatkozási pontot).

Mennyire érzed fiatal magyar kortárs művészként a világ perifériáján magad?

Egyáltalán nem élem meg rosszul. Ahhoz tudom hasonlítani, mintha egy öreg nyaralóban élnék a város mellett. Budapest most ilyen nekem. Jobb az életminőségem a barátaim és családom jelenléte miatt, közben meg egyszerre izgalmas és fárasztó, hogy ingázni kell a központok felé, a nagyvárosokba. A rezidencia programok vagy a nemzetközi kiállítások pedig olyanok a számomra, mintha bemennék a városba a zöld övezetből, ügyintézni vagy megnézni egy színházi előadást. Az is fontos szempont, hogy az installációim – márvány, vas, kerámia – anyagát itthon mérsékelt áron tudom beszerezni, ezt Nyugat-Európában nem engedhetném meg magamnak. Szuper dolog, hogy ez így működhet, hogy ennyi művet létre tudok hozni és ki tudok állítani.

Részlet Ember Sári Jön majd az enyészet korszaka című kiállításából, 2019, Artkartell projectspace

© a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Ember Sári / Artkartell

 

— Rieder Gábor

2019. máj. 14., kedd 15:11
kapcsolódó cikkek
ajánló

Price of nothing

Portréfilm készült az 1960-as évek egyik úttörő absztrakt festőjéről, Hortobágyi Endréről. Ketrec, könny, kiütés.

támogatók