Próbálok nem erős gyanakvással lépni ebbe a kiállításba, de az első kérdés, ami megfogalmazódik bennem mégis az, hogy lehet-e direkt módon generálni egy művészeti tendenciát. Nálunk – mint ahogy egyébként más országoknál is – a geometrikus absztrakció organikusan fejlődött ki, konkrét történelmi események, jelenségek generálták, nem a semmiből teremtődött meg.
Bulgária azon azon kevés európai ország közé tartozik, amelynek nincs kialakult hagyománya a geometrikus művészet területén. Ezen szeretne változtatni a Nonsofia egyesület, amely 2010 óta szervez kiállításokat, szimpóziumokat, előadásokat, filmvetítéseket, workshopokat, hogy Bulgáriában is megteremtse e tendenciát. Kérdés, hogy lehet-e ezt ilyen direkt módon csinálni. Van-e érvényessége egy ilyen irányzatnak, ha tulajdonképpen nincs igazán társadalmi beágyazottsága és nem szervesen jött létre, hanem szándékolt módon? Kellően mélyek lesznek az így született művek
Őszintén szeretném, hogy ez az intenzív prekoncepcióm megdőljön a kiállítás nézése során, de valójában csak megerősödik a sejtésem. A művek sajnos kimerülnek az üres formalizmusban, a nagy klasszikusok mímelésében és a technikai játékok üres puffogtatásában.
Ha ránézünk egy Bak Imre- vagy Maurer Dóra-műre, azoknak mindig vannak mélységei, gondolatiságuk, koncepciójuk. Itt azonban látványalapú művekről van szó, amelyek egysíkúak. Nincsenek mély rétegek, amiket fel kellene fejteni, minden esetben pusztán az van, amit látunk. Amivel egyébként nem lenne gond, ha ezek a munkák nem szeretnének teret követelni maguknak a művészet terében és megelégednének azzal, hogy nem többek alkalmazott művészetnél vagy lakásdekorációnál (vagy lakossági absztrakt műveknél). Nem egy múzeumi környezetben lenne a helyük, hanem egy nappaliban, a kanapé fölött.
Ugyan az érzelmeinkre és az intellektusunkra nem hatnak, azért van az anyagban néhány igényesen kivitelezett alkotás, ami jól néz ki. Petar Docev két famunkája például izalmas felületi játékokat nyújt. A művész az anyagba vésett rései geometrikus mintázatokat hoznak létre, amelyek a mű térbeliségét erősítik, miközben az arany felület fényessége érzéki minőséggel gazdagítja a képet.
De Georgi Dimitrov munkája is tetszik a szemnek, nemcsak azért, mert az egész kép felülete megidézi a vakolt falak esztétikáját, a neonos, élénk színek popossá teszik az alkotást. A keskeny szögekben egymásnak ütköző geometrikai formák pedig lendületességet, maszkulin dinamikát kölcsönöznek az alkotásnak. Georgi Georgiev sorozata az anyaghasználat miatt lesz érdekes: a geometrikus faelemekből összeállított kompozíciók izgalmas térhelyzeteket szülnek a képeken. Georg Dimitrov négy táblából összeállított kompozícióiról eszünkbe juthat Bak Imre legutolsó sorozata, amelyen hasonlóan domináltak a fehér, üres felületek. Ám míg azoknál a fehér az éteri, a transzparens, az eltűnés szimbólumaiként jelent meg, addig itt sajnos nem több, mint üres felület, amely kicsit játékba van hozva a körülötte levő színes sávokkal.
Ugyan lehet ezekről a munkákról beszélni, de a konklúzió mégis az, hogy ezeknek a műveknek nincsenek igazi mélységei, éppen ezért nem is hagynak bennünk mély nyomot. Az pedig olykor különösen bosszantó, hogy az egyes művek kivitelezése eléggé hanyag, a kidolgozás felületes, ami szintén visszavesz a befogadói élményből.
