Ha nem sarló és kalapács, akkor mi?

Zoom-panel a kortárs baloldal vizuális kultúrájáról 

“Azt az időszakot, amiben élünk, egyfajta memetikus hadviselés jellemzi, amelyben a küzdelem legfőbb tétje a szimbólumok birtoklása. Ha magadhoz tudsz kötni egy szimbólumot, te vezeted azt a mozgalmat, amely majd megváltoztatja, mi lehetséges és mi elképzelhető akkor és ott a társadalom számára.” A fenti véleménynek Joshua  Citarella amerikai művész és kolumnista (The Guardian) adott hangot azon az online kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a londoni Goldsmith Egyetem rendezett a kortárs baloldal vizuális kultúrájáról. A Zoom-konferencia, amely túlnyomórészt kelet-európai akadémikusok, újságírók és művészeti írók részvételével zajlott, azt a kérdést állította középpontba, hogy milyen képiség közvetíti és mozgósítja a jelenkori baloldali alternatívákat? A jól ismert, viszont a 20. század során lejáratódott politikai jelképek újrahasznosítása jelenti-e az egyetlen járható utat vagy látunk derengeni hasonlóan erőteljes, új univerzális szimbólumokat a horizonton? Egyértelmű ítélet nem született, a válaszok alapján viszont betekintést nyerhettünk az eltérő lokalitások (Amerika, Ukrajna, Lengyelország, Nagy Britannia, Ausztria) baloldalisághoz fűződő kapcsolatába a politikai esztétikán keresztül.

Az utóbbi években egyre jelentősebb érdeklődéssel fordul az akadémia a baloldali politikai szubkultúrák felé, betöltve azt az űrt, amelyet a szélsőjobboldal iránti kitartó és egyoldalú figyelem képezett egészen a legutóbbi időszakig. A (részleges) irányváltást egyaránt indokolja a szocialista eszmék népszerűsége a milleniumi generáció körében, a Sanders/Corbyn kampányok körüli grassroot aktivizmus, – amelyek nagyrészt az interneten teljesedtek ki –, valamint az a globális válság, amely a Blair-féle "harmadik utas" konszenzust kísérti a mai napig.

Az alábbiakban a három órás beszélgetés kivonatát közöljük.

Vágott változat, I. rész

Résztvevők:

Alexander Astrov (RU): a Közép-Európai Egyetem (CEU) Nemzetközi kapcsolatok tanszékének oktatója
Joshua Citarella (US): művész, kolumnista (The Guardian), a Rhode Island School of Design és a School of Visual Arts adjunktusa
Susan Kelly (UK): író, művész, oktató @Goldsmith University, prekár dolgozók szakszervezetének menedzsere
Agata Pyzik (PL): író, kultúrakritikus, a Poor, but Sexy – Culture Clashes in Europe East and West című könyv szerzője
Nastya Soroka (UA): újságíró, a BBC Russia munkatársa
Gregor Taul (EE): művészettörténész, kurátor, kritikus 

A beszélgetést Niina Ulfsak, a Goldsmith University végzős hallgatója moderálta, akinek ez a projekt a diplomamunkája.

[intro]

Joshua Citarella (US): Kulturális producerként sokáig foglalkoztatott az a kérdés, hogy saját tevékenységemet az artworld  intézményrendszerén belül képzeljem el vagy a tágabb internetkultúrában? Eleinte a galériarendszeren belül maradtam, mert az akkor virágzó online poszt-internet kultúra még nem tett egyértelművé egy csomó dolgot. Például, hogy miben van valójában az erő, merre tart ez az egész és hogyan tudna hatékony szereplőjévé válni a kultúrának? Három évvel később, 2016-ra azonban már hatalmassá nőtt a szakadék a nagybetűs Művészeti Világ és az internetkultúra között, és világossá vált ki áll a hegemón oldalán. Ugyanakkor mindig is bíztam a művészeti intézményrendszernek a diszkurzív képességében, tudniillik radikális politikai elképzeléseket rejteget “fényes nappal”. Elkezdtem fiatalok online politikai részvételével foglalkozni, hogy megválaszoljam azt a kérdést, ami mára már közhellyé vált: tud-e a baloldal mémelni (“can the Left meme”)? 2018-ban kiadtam ennek az online kutatómunkának az első összefoglalását (Politigram and the Post-Left), majd 2019-től egy eseménysorozatot hoztam tető alá a New Museumban, ami Z generáció online baloldali közösségeit mutatta be. Egy évvel később megjelent a 20 Interviews című kötet, amely 15 és 22 év közötti fiatalokról szólt, akiket a közösségi média terelt a radikális politika felé. Ezen kívül rendszeresen jelentkezem podcasttal és Twitch csatornámon is beszámolok ezeknek a fiataloknak az “utókövetéséről”.  Meglátásom szerint sok esetben a teenager shitposzterek azért fordulnak az ilyen radikális szimbólumok felé mint a sarló és a kalapács, hogy szembehelyezkedjenek a szüleikkel, vagy jól felhúzzák az embereket és válaszokat követeljenek ki tőlük. Túl sok optimizmusra ugyanis nincs nagyon okuk.

)" style="cursor: pointer; " >

Susan Kelly (UK): Talán azért is vagyok itt, mert korábban dolgoztam a “Mi a teendő” (What is to be done? Question for the 21st Century) elnevezésű projekten, amit a Finnországi Tampere városában az egyetlen mai napig működő Lenin Múzeummal együttműködésben rendeztünk még 2002-ben (a múzeum Lenin és Sztálin 1905-ös, első találkozásának emlékére alapult 1946-ban – szerk.). Azóta a Micropolitics Research Grouppal is dolgozom, ennek keretében azt vizsgáljuk, milyen módon elképzelhető politikai változás vagy emancipáció egy olyan korszakban, amelyet Tariq Ali “extrém középnek” nevezett, amelyben úgy tűnik, semmi nem történhet és semmi nem lehetséges.  


Agata Pyzik (PL): Számomra kicsit sokkoló ezekkel a kutatási anyagokkal szembesülni, ugyanis a kommunizmusra vagy a szocializmusra való bárminemű pozitív utalás szinte lehetetlen volt ott, ahonnan én jövök. Véleményem szerint Kelet-Európában a kommunizmus öröksége inkább negatív megítélés alá esik, a baloldal pedig ma Lengyelországban teljesen a szélekre szorult. Nincsenek olyan jelentős sztrájkok mint a ’90-es években, nincs alulról szerveződő ellenállás. És pont emellett a kézzel fogható antikommunizmus mellett érdekes beszélnünk a Z vagy akár még az Y generáció geneziséről, akik részben a Nyugat hatására nosztalgiával tekintenek a kommunizmus időszakára és erre a fajta baloldali politizálásra. Ma elsősorban szocialista kultúráról, művészetről és a moziról írok, ahol olyan alkotókat mutatok be, akik a poszt-kommunista identitást valamilyen módon képesek megfogalmazni. Ilyen például a Chto Delat művészcsoport. A járvány alatt pedig még szerencsére meg tudtuk csinálni a varsói Etnográfiai Múzeumban a Diversequality című kiállítást, ami az etnográfia által megalkotott 19. századi népi karaktereke keresztül mutatja be azt az osztálytársadalmat, amiben ma élünk Lengyelországban a kommunizmus bukása után. Ezeket az alakokat a média által közvetített diskurzusokból alkottuk meg, így egyszerre szolgáltak alapanyagul a populista bulvármagazinok, az értelmiségi folyóiratok és a liberális napi sajtó. Az emberábrázolások gyakran a karikatúra vagy a szatíra határát súrolják abból kifolyólag, hogy típusokat vonultatnak fel mint a boomer, a milleniumi generáció, az értelmiségi vagy a segélyeket élők. 

[Niina megnyitja a prezentációt, amelynek egyik diáján Kim Kardashian látható a Vetements által tervezett sarló és kalapáccsal "díszített" kapucnis pulcsiban]

Agata Pyzik (PL): Nehéz erről a témáról beszélnem, ugyanis nagyon mérgezőnek találom ezt a sztárkultuszt, ami a kései kapitalizmus kultúráját meghatározza. Maga az a tény, hogy bizonyos témák csak akkor és csak úgy jelenhetnek meg, ha egy celebritástól vagy az Instagram influencertől származnak… De nem igazán vagyok szakértője ennek a fajta ifjúsági kultúrának vagy TikTok kultúrának, ezért is érdekel majd, hogy mit mond róla Joshua. Nehéz megmondani, hogy Kim Kardashian azért vette-e fel ezt a pulóvert, hogy a kommunizmus gondolatát beemelje a köztudatba... ugyanakkor volt már hasonló, valós kezdeményezése az örmény népírtás elismertetésében..  Viszont nagyon remélem, hogy egyszer túljutunk azon, hogy a média minden nap azt eméssze, hogy ha celeb X ezt csinálja, akkor az feminista, baloldali vagy nem, akár Britney Spears-ről vagy Beyoncé-ről van szó. Ugyanakkor nem is találhatnánk pontosabb leképezését annak a politikai pillanatnak, amiben élünk mint Kim Kardashian, ahogy egy szovjet zászlóban pózol.  

Niina Ulfsak: Ha már itt tartunk, a dián a következő kép a Verso könyvkiadó Instagram oldala és egy kép az általuk kínált ajándékkártyáról. Mit jelent számotokra az, hogy egy akadémiai kiadó ilyen leplezetlenül használja a sarló és kalapács motívumát, mit gondoltok erről?

Agata Pyzik (PL): Nem tudom nem észrevenni, hogy annak ellenére, hogy az interneten mindenféle akadály nélkül oszthatunk meg akár ilyen mémeket, vörös csillagot, Sztálin portrét, stb. mégis – Lengyelországról beszélve – a társadalom a jobboldalra sodoródott. A volt kommunista berendezkedés bármilyen pozitív emlékezetének felidézése akár a köztéren, teljesen elképzelhetetlen. A sarló és kalapácsot kisajátította magának a legfiatalabb generáció, de ez a szimbólum ma olyan szintre került mint mondjuk a szivárványos póni és hasonlók, zéró lefordíthatósága van a politikai és társadalmi valóságra, amiben élünk.

Nastya Soroka (UA): Ha Agata azt mondja, hogy Lengyelországban rossz szemmel nézik a szocilista jelképek használatát, Ukrajnában állami rendelet tiltja azokat. 2016-ban például számtalan Lenin-szobrot távolítottak el a közterekről országszerte. A Lenin-szobrokkal együtt azonban minden más is lekerül, amit propagandának minősült: így a szovjet mozaikok és köztéri alkotások. Érdekes számomra azt látni, hogy az “edgy” szocialista stílus, amit ma nyugaton tapasztalunk mennyire szegényes vizuálisan, főleg ha összehasonlítjuk a poszt-szovjet országok igencsak gazdag és változatos egykori képi kultúrájával, amely a legritkább esetben épült kizárólag politikai szimbólumok és szereplők köré. Jellemzőbben fordult olyan témák felé mint az “emberiség kozmikus jövője”, az iparosítás, a munka képzete. Engem nem sértenek ezek a jelképek, de ha a szüleink generációját kérdezed, elutasítanák és kitörölnék ezeket. Érdekes látni, higy egy generáció alatt is mennyit változtak mind a politikai nézeteink, mind az az esztétika, ami hozzá társul. Amikor ezeket a képeket nézem, csalódást okoz számomra az, mennyi nem érdekesek vizuálisan, mennyire repetitív a szimbólumhasználatuk.. Mindabból a gazdag, sokféle és gyakran váratlan meglepetéseket tartogató szovjet örökségből a nyugati baloldal épp a legunalmasabb jelképeket választotta ki, a legáltalánosabb és és bizonyos értelemben a legkegyetlenebb vizuális jelölőket. Ez meglepő és nem meglepő egyszerre.



Agata Pyzik (PL): Efelejtettem a Verso stratégiájára regálni, amit Niina kérdezett előzőleg. Véleményem szerint nagyon őszintétlen, ugyanakkor megtesz mindent azért, hogy magához vonzzzon egy bizonyos demográfiát és a hipsztereket, akiket ez a típusú esztétika megszólít. Ahogy tudom, nagyon jól bejön nekik ez a marketing, sikeresek. Mivel ez a kommunizmus dolog ma nagyon menő és divatos.

Nastya Soroka (UA): Épp ezt akartam mondani, hogy nem lep meg, hogy a kommunizmus divatos Nyugaton.. és hogy éppen olyan jelképeket használnak, ami nagyon sértő Kelet-Európában általában, de számomra is személyesen. Mióta itt élek Londonban, folyamatosan szembesülök azzal, mennyire hiányos a tudásuk Kelet-Európával kapcsolatban, vagy általában bármivel kapcsolatban, ami nem Nyugatról jön. A nyugati értelmiségiek és a nyugati baloldal egyáltalán nem vette a fáradságot, hogy megcsinálja a házi feladatot. Vagy elolvasson bármit is, ami nem Mark Fisher vagy Marx és Engels.

Alexander Astrov (RU): Én ezzel nem értek egyet. Egyrészt nem találom unalmasnak a sarló és kalapácsot, másrészt pedig nem hiszem, hogy létezik az, hogy “Nyugat”, csupán különböző lokalitások vannak. Bécsben például, ahol élek, a baloldal egyáltalán nem stigmatizált. Számomra a sarló és kalapács egy dinamikus szimbólum, amely a változás elképzelését közvetíti, azt, hogy hatékony társadalmi kísérletek igenis léteznek és létezhetnek. Nemhogy unalmas, hanem a legvonzóbb ideát képviseli azóta, hogy Blaire alatt a jobb- és a baloldal elkezdett közeledni egymás felé. Meglátásom szerint a hatalom természetes is megváltozott, és nem kötődik többé ilyen nagy relikviákhoz. Sokkal diffúzabb, rizomatikusan szerveződik. Ezért van szükségünk egy olyan új képiségre, ami ezt a szükséges társadalmi változást kifejezi.

— Német Szilvi

2021. augusztus 02., hétfő 15:59
ajánló

Techno kult a pincétől a padlásig

TECHNO WORLDS at aqb (Budafok, 2021.08.28 – 10.03)

támogatók