Sárvári Zita projektje, a Heart and Cherry Limited Edition 2020 december óta foglalkozik művészi nyomatokkal, amelyekhez limitált példányszámban lehet hozzájutni. Ez azért klassz dolog, mert így szélesebb kör számára válnak elérhetővé (értsd: megvásárolhatóvá) a műalkotások: lehet ugyan, hogy egy-egy ilyen nyomatból kilenc vagy tizenkilenc másik is létezik, azonban ezek a sokszorosított grafikák éppúgy őrzik a művész keze nyomát, mint az egyedi olajvászon munkák. És az emberek többségének valószínűleg nincs pénze megvásárolni egy Fajó- vagy egy Bak Imre-festményt, viszont lehet, hogy tudnak venni szitát vagy litót ezektől a művészektől. Ez pedig klassz dolog, bármelyik irányból is nézzük.
Mert a másik irány egyébként a művész irányából közelít ehhez a kérdéshez. Az alkotónak is jó, ha készít nyomatokat, mert ez kicsit messzebb viszi az ismert tereptől, a festéstől, hiszen a sokszorosított grafikák csinálása egészen másféle képességeket igényel az alkotótól, sőt: másféle gondolkodást is vár el tőle. Barabás Zsófi a megnyitón elmondta, hogy jobban meg kell tervezni a kompozíciót, hogy az egyes rétegek megfelelően kerüljenek egymásra. Kiszámítottságot és nagyobb fegyelmet igényel ez, miközben a felfedezés varázsa és a rátalálás öröme is ott munkál az alkotásban. Arról nem beszélve, hogy a nyomatkészítés során megszerzett tapasztalatok később organikusan beépülhetnek az alkotó festészeti praxisába is.
Na de. Itt volt ez a konkrét kiállítás, ahol két olyan művésztől láthattunk nyomatokat, akiket lehet, hogy az első pillanatban nem tennénk egymás mellé. Ugyan ezen a tárlaton is egy-egy szeparéban szerepeltek a művek, de ettől függetlenül az esztéta szemem keresi a lehetséges párhuzamokat. Azért is izgalmas ez, mert Barabás és Keresztesi is e projekt kapcsán kezdett el hosszabban beszélgetni.
Egyébként ezek a munkák akkor is nagyon izgalmasak, ha nem akarjuk mindenáron összekötni őket. Keresztesi Boti kiindulási pontja két Zsolnay-kisplasztika volt, amelyeket Török János készített. Az ülő női alakhoz és a fekvő férfi figurához aztán fellelt egy motívumot, amit felhasználva készítette el digitálisan a kollázsait, amit aztán fizikai formában is megvalósított. Ezek a rajzok hozzák a Keresztesi jellemző minőségeket, az önmagába visszaforduló alapformát, amelyben különböző korok és helyek jellemző tárgyai és motívumai torzulnak és fluidálnak. Az Atlasz és a Kariatida címet viselő rajzok megidézik a görög mitológia terhet cipelő alakjait, miközben a metaforaként is értelmezhetők. Keresztesi kiállított munkái izgalmát adják, hogy míg ezek az egyedi műalkotások homogének, addig a nyomatok színesek. Sőt: színes keretben is szerepelnek, amelyek egészen vibrálóvá teszik ezeket a szitákat. A térben szerepel még a művésztől egy festmény is, amelynek egyik fontos eleme egy stilizált tulipán, ami ugyan olimpiai lángként is értelmezhető, így szintén beilleszthető az ókori motívumvilágba.
Barabás Zsófinál pedig azért izgalmasak most ezek a munkák, mert a festmények érzékiségével és líraiságával szemben, itt sokkal inkább a grafikai jelleg érvényesül. A két vagy három rétegből felépülő kompozíciók motivikusan megfeleltethetők az olajvászon képeknek, azonban sokkal vonalasabbak, konkrétabbak, határozottabbak. A körvonalak is erősebben jelen vannak, nem a színfoltok, hanem a rétegek építik a kép terét. Több bennük a maszkulin jelleg. És miközben ezek ugyanúgy absztrakt tájak, mint a festmények, az üres helyekre illeszkedő körök egy pillanat alatt szemekké válnak a néző fejében, így a három litográfiába amőbaszerű lényeket is láthatunk, amelyek egyszer ölelik egymást, máskor táncot lejtenek vagy épp csak egymásba folynak.
És ez például fontos újdonság a festményekhez képest, mert azok tájszerűsége sosem múlik el, ott szigetek vannak meg felhők, itt azonban a grafikai jelleg és a kontúrosság az, ami a néző asszociációs mezőjébe beemeli ezeket az organikus, lényszerű képzeteket.
És hogy lehet akkor mégis összekötni ezt a két világot? Szerintem az áramlás mentén. Mert Barabás motívumai épp azzal a lágysággal tekeregnek és alakulnak egymásba, ahogy Keresztesi formái – mint a saját farkába harapó kígyó – körkörösen egymásba érnek. A fluidáló mozgás mindkét alkotói nyelvnek a sajátja, csavarodó, organikusan kavargó, örvényszerűen egymásba érő formavilág, amelynek tulajdonképpen nincs se eleje, se vége, éppen emiatt a néző tekintete is folytonosan vándorol az íveken és barangol a vonalhálókban.
AZ ÖSSZES KÉP: Részlet BARABÁS Zsófi és KERESZTESI Botond kiállításából, 2023.
© Heart & Cherry Limited Editions és a művészek jóvoltából. Fotók: Komoroczki Diána
