Űrséta

Kortárs képzőművészeti és kultúrtörténeti csavargás a Holdra szállás eseménye körül. Az emberiség félévszázados nagy lépése, mindenféle nézőpontból.

Victor Vasarely: Hold, 1965, papír, tempera, Pécs, Janus Pannonius Múzeum–Victor Vasarely Múzeum

© a Vasarely Múzeum jóvoltából

Az annak a Victor Vasarelynek dedikált múzeum, akit a „galaxisok sűrűsödése és esztelen futása” inspirált vibráló pöttymintáiban, pont ideális hely egy olyan különös kiállításkoncepciónak, mint a Holdmúzeum 1969 – Művészet és világűr. Ahogy jelenleg a csapból is a Holdra szállás folyik az ötvenedik évforduló tiszteletére, úgy el lehet képzelni a szenzációt 1969-ben, amikor élő adásban izgulta végig a fél bolygó, miként szúrják be a NASA derék asztronautái a csillagos-sávos lobogót a szürkés égitest kemény padlatába. És bár a vasfüggönyön innen irigyen néztük az amerikaiak sikeres produkcióját, letiltani nem lehetett a témát, pláne mert a szovjet rendszer eljegyezte magát a materialista tudományossággal, beleértve a jó minőségű sci-fit is. Persze igyekezett inkább Gagarinról és az emancipációs ikonról, az első női kozmonautáról, Tyereskováról beszélni. A kiállított Ludas Matyi-karikatúrák hada tanúskodik arról, mennyit lehetett poénkodni a haját göndörítő, ajkát rúzsozó űrhajósnőn, és elfedni azt az aprócska tényt, ahogy az USA megnyerte az űrversenyt.

Paul Van Hoeydonck az Elesett űrhajós (Ember az űrben) című szobrának egyik replikájával (New York, 1972. április 17.), Robert Otter felvétele

© a Vasarely Múzeum jóvoltából

A Vasarely Múzeum kiállítása a címadó „holdmúzeum” projekttel inkább a diadalmaskodó nyugati elbeszélés fonalát követi. David Bowie Space Oddity lemezének ritmusát, aminek borítóját éppen Vasarely tervezte, felhasználva az egyik, kék pettyekben pulzáló grafikáját, amit az értelmes űrlényeknek tulajdonított elektromágneses sugárzás ihletett. Vasarelynek nem ez volt az egyetlen kalandja az űrutazással, a Holdnak szentelt kék körsorozata mellett konkrétan az űrprogramhoz is volt szerencséje, amikor a dupla örvényes szitanyomataiból párat sikerült felküldenie a Szojuzra 1982-ben. Ez a grafika is látható a kiállításon, egy másik „űrjáró” projekt mellett. Ez pedig nem más, mint Paul Van Hoeydonck alumínium piktogramemberkéje (Elesett űrhajós), amit a NASA jóváhagyott mint hivatalos Holdra szálló műtárgyat, engedélyezve, hogy az asztronauták felvigyék magukkal és ott hagyják az égitest hideg porában – mint az emberiség elvont szimbólumát és a küldetés során elhunyt űrhajósok síremlékét.

John Chamberlain – Forrest Myers – David Novros – Claes Oldenburg – Robert Rauschenberg – Andy Warhol: Holdmúzeum, 1969, magángyűjtemény

© a Vasarely Múzeum jóvoltából

A kiállítás címadó műve egy sokkal kétesebb sztori: bizonyos Forrest Myers megkérte neves New York-i művészcimboráit (köztük Warholt és Rauschenberget), hogy dekoráljanak ki egy pirinyó, csipkártya méretű lapocskát. A legenda szerint a többszereplős mini „múzeumot” illegálisan csempészték be a leszállóegységbe, ami azóta is ott található a Hold felszínén. A történet igazságértékét innentől már meglehetősen nehéz ellenőrizni, de nem is ez a fontos. Sokkal lényegesebb azt a delejes megrendülést nézni, ahogy a művészek beleszédültek az elképesztő jövőtávlatokat megnyitó űrutazás képzetébe a '60-as években. A technokrata jövőre fogékony alkotók, mint Vasarely vagy a villogó kinetikus objekteket gyártó Frank Malina természetszerűen bódultak el az űrodüsszeia-szerű vízióktól. De azt már kevésbé gondoltuk volna, hogy a neoavantgárd olyan képviselőit is megigézte a téma, mint Szentjóby Tamás vagy Lakner László. Vagy éppen az ortodox ikonok aranyfüstjébe menekülő Kondor Bélát, aki kozmonauta „portréi” mellett repülő objektet is fabrikált.

Altorjai Sándor: Űrséta, 1967, olaj, újságfotó, farost, Kieselbach Galéria

© a Vasarely Múzeum jóvoltából

Az ötletszerűen összeválogatott, ezer felé elkalandozó kortárs művészeti anyagot egy alapos kultúrtörténeti körkép vezeti fel. Ebben van minden, mi szem szájnak ingere: egyiptomi holdistenség, Jules Verne-illusztráció, képzeletbeli űrtájképek és csillagászati spekulációk. Az egység legütősebb része az az archív játékfilmes montázs, ami az 1930-as és az 1950-es évek között készített négy Holdra szállós mozgóképből mutat be pár részletet: madzagon rángatott űrhajómakettek, röhejes alufóliás szkafanderek és barkácsolt irányítópultok. Csupa béna kellék és nevetséges tudatlanság. Leginkább ezeket a low tech, ős sci-fiket nézve érzékelhető, hogy miféle fantasztikus tudományos ugrás volt erről a szintről eljutni oda, hogy 1969-ben az űrhajósok egy tényleg működő hajóval elrepültek a legközelebbi égitestig és sikeresen vissza is tértek onnan.

 

— Rieder Gábor

2019. július 20., szombat 18:44
kapcsolódó cikkek
ajánló

In Da Studio vol 2. - Horváth Gideon

Sebezhetőség, méhviasz, ambivalencia, érzékiség.

támogatók