Rügyfakadás

A Hejettes Szomlyazók bekerült a művészettörténetbe. Új fejezet a '80-as évekbeli koncept dadaizmusról.

érdemes volt előásni
a feledés homályából
és a penészes pincékből
a Hejettes Szomlyazókat

 

Talán nincs még egy olyan hülye nevű csoport a magyar művészet történetében, mint az 1984-ben alakult Hejettes Szomlyazók. Esetleg a Szájjal és Aggyal Festők Világszövetsége – ami stílszerűen gondoskodott a Szomlyazók nagy kiállításának megnyitásáról. Mondhatnánk, hogy a Hejettes Szomlyazók neodadaista életműve kitölti az Új Budapest Galéria összes termét, de még többről van szó: a csoport szakmai mennybemenetele épp csak hogy elindult ezzel a bemutatóval, hiszen a Rügyfakadás címre keresztelt show a csapat korai éveit taglalja csak, 1984 és 1987 között. Az igazi nagy durranás a Ludwig Múzeumban közeleg A kopár szík sarja címmel.

A Bálnában felvonultatott ízelítő így is felér egy komoly hiánypótlással. Hiszen a Szomlyazók – finoman szólva is – a művészettörténet vakfoltján ücsörögtek mindezidáig. Akkor indultak, amikor a pálya high-end végét leuralták az eladható és reprezentatív újfestők, az undergroundot pedig kitöltötte a new wave színtér apraja-nagyja, a Bizottságtól a Trabantig. Öt (plusz három) fiatal, önjelölt képzőművész ekkor hozta létre a Hejettes Szomlyazók teljesen őrült életművét. Most itt, először és utoljára, felsoroljuk az alkotók neveit: Elek Is (Kada), Fekete Balázs, Kardos Péter, Nagy Attila és Várnagy Tibor (a későbbiekben még: Beöthy Balázs, majd Danka Attila és Pereszlényi Rolland). De muszáj hangsúlyoznunk, hogy a Szomlyazók a művészegót hírből sem ismerő, anarchista–kollektivista szellemben tevékenykedtek. Nincs individuum, nincs szignó, nincs stílus, csak a közösségi kreativitás (és hülyéskedés) parttalan áradása.

Bizonyos értelemben a Hejettes Szomlyazók az avantgárd örököse. Két évvel azután alapultak meg, hogy Birkás Ákos elegáns térdzoknijában ünnepélyesen eltemette az avantgárdot, lezárva a hazai művészettörténet egyik nagy fejezetét. Nem kevés nemtörődömségről és ritmusérzéketlenségről téve tanúságot, a Szomlyazók épp ez után jelentették meg Kiáltványukat. A klasszikus avantgárd kedvenc műfaját követő manifesztum ötvözi az izmusok lázas esztétikai expresszionizmusát a totális hülyeséggel. Ez nem a Mesteremberek heroikus aktivizmusa, hanem a Dada zabolátlan szellemének élesztgetése.

És ez a műtárgyakon is látszik: a bejáratnál egy ágynemű-vásznakból font óriási copf fogadja a látogatókat, utána falvédőre festett meander, itt egy szalmából és rozsdás vasakból épített Siralomház-persziflázs, ott egy faliújságra tűzött kollázs (ebből jó sok van!), amott egy humoros ál-apróhirdetés meg az obligát cserepes virágok. A Szomlyazók abszurd esztétikája a szamizdat-szerű Világnézettségi Magazin pazar lapszámaiban járt a csúcsra: viccújságba öltött művészetfilozófia, nagy fokú, Woody Allen-i erotikus fantáziával megspékelve. (A szexuális étvágy épp úgy illett a korszakhoz, mint az infantilis szójátékok.)

De minden anarchista bolondériája ellenére, a Szomlyazók alapjába véve a konceptuális hagyomány elárvult fonalát szorongatták rendületlenül. Bár a korszellemnek megfelelően jó pár festményt készítettek (sokszor közösen, sokszor klasszikusok parafrázisaként), a legtalálóbb jelképük mégiscsak a Kilátás Platón barlangjából című kompozíció:

Egy budapesti variáció Joseph Kosuth híres hármas székére. A laza tájképbe karcolt naiv figurákhoz tartozik egy magyarázó szöveg is, ami leírja a látványt, illetve a barlangba zárt szereplőket, akik a külvilág tiszta létezőinek, az ideáknak táncoló árnyképeit látják csupán. Nyegle és pesszimista önértékelés. Pláne, ha tudjuk, hogy a Szomlyazók légópincéből kialakított saját klubhelyiségüket is épp Platón Barlangjának nevezték. Ezek szerint ott senyvedtek, a külvilágról ábrándozva.

Nos, akkoriban tényleg nem remélhették, hogy a szűk underground közönségen túl mást is érdekelni fog szellemes dadaizmusuk, de mostanra odáig fordult tovább a művészettörténet nagy kereke, hogy bátran kijelenthetjük: érdemes volt előásni a feledés homályából és a penészes pincékből a Hejettes Szomlyazókat. A magyar művészet sokszor túl tragikus, sokszor túl nyárspolgári története egy szórakoztató színfolttal lett gazdagabb!

 

— Rieder Gábor

2017. június 07., szerda 20:10
kapcsolódó cikkek
  • Scully, a szállóvendég

    Ritka szenzáció a pandémiás múzeumipar vérszegény hónapjaiban. Sean Scully, az ír-amerikai geometrikus absztrakt legenda nagy kiállítása a Nemzeti Galériában.

  • Exhibíció és performansz

    A műtárgy száz százalékban nem elég a kifejezéshez. Interjú Szirtes Jánossal.

  • Præfiguratio

    Soós Tamás / Præfiguratio / Art+Text Budapest

ajánló

God bless this mess

Szellemidéző szeánsz és maszturbáló nyuszika

támogatók