Baptistelli ideje

Az Artkartell projectspace első kiállítójával beszélgettünk lomtalanításról, modernségről, időről. Bruno Baptistelli a vendégünk.

Részlet Bruno Baptistelli Egy időre című kiállításából, 2017, Artkartell projektspace

© az Artkartell projektspace jóvoltából, fotó: Ember Sári

A brazíliai São Paulóból származol, most viszont épp Magyarországon élsz. Mindenekelőtt az érdekelne, hogy mennyire érintett meg a híres brazil későmodernizmus? Mennyire hatott fehér vásznaidra a '60-as, '70-es évek formalizmusa?

Művészeti tanulmányaim során sokat hallottam róla, de előtte egyáltalán nem állt közel hozzám, nem volt az életem része. Saját családi hátteremben nem játszott szerepet, nem voltak művész fölmenőim (ami elég fontos ebből a szempontból). Viszont São Paulo egyes kerületeiben csak ezeket a modernista épületeket lehet látni. Később mint művészt pedig a minket körülvevő környezet mindenféle aspektusa érdekelt, és kortárs módon akartam vegyíteni a másféle elemeket a modernizmussal. Összekevertem különféle dolgokat, majd rá kellett jönnöm – innen a mostani kiállításnak is a címe: Egy időre –, hogy nem csak a különféle elemek térbelisége érdekel, hanem az időbeliségük is.

Az első munkáid éppen hogy a talált anyagokból indultak ki, ami a a modernizmus purista, leegyszerűsítő, formalista megjelenésének épp az ellentéte. Utcán járva helyezted át a talált hulladékokat installációvá. Ez valamiféle lázadás volt az intézményrendszer ellen, vagy csak egyszerűen ezt a hétköznapi tevékenységet találtad vonzónak?

São Paulo óriási város, az utca pedig tele van utcára kitett építkezési hulladékkal, konténerekkel. Műveim valamennyire a konstruktivizmus utópizmusához kötődtek: próbálták megváltoztatni a környezetet. Miközben rendszeresen közlekedünk A pontból B pontba, úgy nyúltunk – alkotótársammal – hozzá a városi tájhoz, hogy azt más is észrevegye.

Bruno Baptistelli: Egy időre, 2016–2017, installáció különféle anyagokból

© az Artkartell projektspace jóvoltából, fotó: Ember Sári

Nem csak puszta remény, hogy az átrakosgatott hulladékot észreveszik a járókelők? Tényleg történt ilyen?

Történt. A munkások nézték, amint összerakok egy installációt abból, amivel ők is dolgoztak. Mikor egy barátomtól hazafelé tartottam, láttam, ahogy még mindig azon tanakodnak, mi történhetett itt. De ez nem arról szól, hogy valami határozott üzenetet akarok eljuttatni valakihez. Egyszerűen abban segít az embereknek, hogy átgondolják, miket látnak a hétköznapok során.

Bruno Baptistelli: Eltűnés, 2017, installáció különféle anyagokból

© az Artkartell projektspace jóvoltából, fotó: Ember Sári

És éppen hasonlóan jártál el most is, amikor az Artkartell projectspace melletti, építés alatt álló teremben spontán installációkká rendezted össze a talált villámhárítót és hullámlemezt…

Pontosan, itt is az időbeliség érdekelt. Máskülönben viszont a mostani kiállításon új kérdés vetődött fel. Egész életemet Brazíliában töltöttem korábban, most viszont Magyarországon élek. Adódik hát a kérdés: ki vagyok most? Mit jelent nekem a korábbi hátországom? Ebben az épületben megtaláltam ezt az elhagyott termet, és valami olyasmit csináltam benne, mint régen São Paolo és más brazil városok utcáin, de ez már egész mást jelentett itt a számomra. Két hétig dolgoztam a galériában és a szomszédos térben a kiállítás megépítésén. A kétféle tér megjelenése végül talán különbözőnek tűnhet, de a lényegük – hasonló módon – hogy ahhoz a helyhez való viszonyomat írják körül, amelyben élek. A legtöbb nyersanyagot a budapesti utcákon találtam, mint például az iglusátor műanyag tartóívét, az utcai szemetes üres fémállványát vagy a fa szerkezetet. Egy ideje gyűjtöm ezeket az anyagokat, és erre a kiállításra találtam rá a felhasználás megfelelő módjára.

Van ennek köze ahhoz a szándékhoz, hogy értéket plántálj a szemétbe? Meg akarod változtatni a tárgy helyi értékét azzal, hogy műalkotássá avatod a művész érintése által? Vagy mindez megint csak a személyes idődről szól, ahogy elcipeled az utcáról a galéria terébe?

Ha idejössz a folyamatosan épülő, fejlődő PP Centerbe, észreveszed, hogy mennyi ideiglenes, átmeneti dolog látható. A fő kérdés már egy korábbi anyagomnál is az volt, hogy kinek van hatalma megváltoztatni a dolgok rendjét. Ahogy a munkások az otthagyott építkezési anyagokkal törődnek, bizonyos helyen kapcsolódik a művészeti gesztushoz. De a nagy kérdés, az A-ból B-be jutás, illetve hogy hol a művészet? Ki csinálja a művészetet? Tehát, nem definiálom, hanem kérdezem: hol és ki csinálja a művészetet?

Bruno Baptistelli: Egy időre, 2016–2017, installáció különféle anyagokból

© az Artkartell projektspace jóvoltából, fotó: Ember Sári

Az „ismerős” brazil szeméttel szemben most a számodra érthetetlen magyar hulladékokat, szórólapokat, reklámújságokat és hirdetéseket is beemeltél az anyagba. Ez nagyon más viszony.

Ha jobban végiggondolod, ezek a szórólapok, amin valaki például lakást hirdet, szintén nagyon ideiglenes jelenségek. Már megszületésekor is kis híján szemétnek számít, az emberek az utcán kapják őket, csak rápillantanak és máris hajítják is a kukába. Igazán rövid élet adatik nekik.

De nem csak szórólapok vannak a kiállításodon, hanem fémrácsos kordonok, koszos rongyok, láncok, elkopott szőnyegek… Tényleg mindet az utcán szedted össze?

Bizonyos napokon a magyarok mindenféle holmit kiraknak az utcára…

Lomtalanításkor.

Igen, az az! A külföldieket egész meglepi, hogy mi is történik? Ha nem itt nőttél fel, riadtan állsz csak, hogy mi ez a fura jelenség. A szőnyegeket is a lomtalanításon találtam. Furcsa, hogy mennyi közel-keleti típusú szőnyeget vesznek Magyarországon. Elgondolkodtat, hogy mennyire gyönyörködteti az embereket, függetlenül attól, hogy ma már rég Made in Bangladesh vagy Made in China áll a címkéjén.

Részlet Bruno Baptistelli Egy időre című kiállításából, 2017, Artkartell projectspace

© az Artkartell projektspace jóvoltából, fotó: Ember Sári

Értem. Tehát végre ez a sokféle talált szemét rálelt a kiállítótérbe vezető útra, a látogatók pedig – köztük maga a művész – eltöprenghetnek a mindennapos tárgyaik vagy tárgytípusaik történetén. De ez csak a kiállítás egyik vonulata, hiszen vannak tényleg általad készített műtárgyak is, mindenekelőtt az elsőként készült, szinte monokróman fehéres, absztrakt festmények…

Falfestékkel készítettem ezeket a munkákat, amelyek ezen gondolatok letisztítását segítik. Ugyanott vagyunk, mint az előbb: hogy mi az a kis gesztus, amitől a falon lévő festékből műtárgy lesz.

Bruno Baptistelli: Cím nélkül (Budapest sorozat), kollázs és festmény, nyers vászon, 2017

© az Artkartell projektspace jóvoltából, fotó: Ember Sári

Vagyis nem úgy tekintesz ezekre a monokróm vásznakra, mint a hulladék-installációk ellenpontjára, hanem inkább ugyanannak a kérdéskörnek a másik nézetére. És mi a helyzet azokkal a különleges kollázsokkal, amelyek a monokrómba hajló vásznakra rakott apró tárgyakból épülnek fel?

Már a teljesen fehér, korábbi képeimen is érzékelhető volt a reliefszerű struktúra. Most ezt a rendszert újságszerű osztásban festettem meg, rárakva a kis tárgyak mellett az általam gyűjtött képeket, fotókat is, összefoglalva eddigi művészi tevékenységeimet, a talált tárgyaktól, a fotókon keresztül, a festményekig. Olyanok, mint egy újság, aminek megvan az oszloprendszere, de a híreket – azaz a tárgyakat – újra lehet rajtuk rakosgatni minden nap.

És ez a sorozat már Budapesten született, amit a rovásírással felírt BP monogram is jelöl rajtuk – mint titkos kód.

Rengeteg vidéki település határán olvasható a rovásírásos felirat, láttam csomót út közben, de a modernizált központban, Budapesten egyet se. Itt a BP-s baseballsapkákat látni. Megpróbáltam ötvözni egymással a sapkák monogramját és ezt az archaikus ábécét egy kortárs brandként.

Részlet Bruno Baptistelli Egy időre című kiállításából, 2017, Artkartell projektspace

© az Artkartell projektspace jóvoltából, fotó: Ember Sári

  Az Artkartell projectspace támogatója a PP Center Üzleti Központ  

 

— Rieder Gábor

2017. szeptember 26., kedd 18:53
kapcsolódó cikkek
ajánló

God bless this mess

Szellemidéző szeánsz és maszturbáló nyuszika

támogatók