Látni, fény nélkül

Naadia Kaabi-Linke berlini Hamburger Barnhofban rendezett első önálló kiállításán az erőszak rejtett nyomait tárja fel, amelyek észrevétlenül alakítják a történelemről és a jelenről alkotott képünket.

Érzékeny tárlat, a sötét térben a látogató különböző, könnyedén lebbenő, mégis sűrű cérnafüggönyökön halad keresztül, hogy egyre beljebb jusson a térben. Felfedezésre csábít ez a megoldás, azt ígéri, hogy beleshetünk egy intim, privát térbe. A lebegő, transzparens fátylak többféle funkciót töltenek be, egyrészt térelválasztóként működnek, amelyeken átjutva a néző mindig egy szentélyre emlékeztető területre jut, ahol lehetőség nyílik arra, hogy meghitt közelségbe kerüljön az adott művel vagy művekkel. Ezek a függönyök továbbá a lezárt műtárgyakat egy totális installációvá fűzik össze, amelyben a látogató bolyongva halad. Nincs kijelölt irány, és bár érzékeljük a művek közötti párbeszédet, a totális látvány mégis hozzáférhetetlen marad. Láthatatlan, de érzékelhető. És emiatt is fontos szerep jut ezeknek a függönyöknek, hiszen a látogató, miközben rajtuk keresztülhalad, érintkezésbe is lép ezzel a textillel, ami simogatáshoz hasonló érzeteket kelt, így a befogadás aktusának egyik fontos mozzanata lesz a törődés és a gondoskodás: ez a kiállítás a nézőt nemcsak a műveken, hanem a fizikai kontaktuson keresztül is érzékenyíti. És a cím ebből az aspektusból is értelmezhetővé válik: bár a látogató egy sötét térben tapogatózik és a látványhoz nem fér hozzá teljesen, mégis: a többi érzéke kiéleződik, emiatt a befogadás egészen zsigerivé válik. A kiállítás finomsága és lágysága egészen lenyűgöző, az, hogy apró mozzanatokkal és gesztusokkal igazán szenzitívvé teszi a befogadást.


Már az első teremben érzékelhető ez, ahol a Blindstrom for Kazimir installáció látható. Az azonos méretű fekete és fehér négyszögek Malevics festészetére emlékeztető kompozícióvá állnak össze: a művész a műveken megjelenő kopásnyomokat transzferálta a térben látható fekete felületekre, amelyek megérinthetők. Itt megint belép a befogadás taktilis dimenziója: a látogató szeme helyett az ujjbegyei lesznek azok, amelyeken keresztül érzékelhető válnak ezek a művek. A fehér négyszögek pedig a hiányt közvetítik: az egykor a falakon lógó képek mementójaként jelennek meg.
A nagy térbe lépve a Sepulchre mű fogadja a látogatót, egy óriási sírkő képe, ami egyrészt beemeli a transzcendenciát a kiállításba, azonban sokkal inkább szól a háború okozta sebek kitörölhetetlenségéről. Nadia Kaabi-Linke művészeti gyakorlatában gyakran rögzíti az erőszak nyomait, itt is ez történik: a második világháborúban megsérült sírkő képét emeli be a kiállítótérbe, jelezve, hogy a terror, a harc és a gyilkolás nem kímél meg senkit. 

E panel mögött látható a kiállítás egyik főműve, a Kula, ami ógermánul szenet jelent. A művész a festményt hajtogatásra emlékeztető, puha formákból és layerekből építi fel, különféle faktúrákat emel be a kép terébe, így végül egy egészen pulzáló felület születik meg, ami az elefántbőr szívósságát, de a tűzláng melegségét is megidézi. Első pillantásra energiát, melegséget érzünk a mű láttán. A művész az eredeti nagy vásznat azonban három különböző méretű panelre vágta, az illesztések megszakítják e puha felületek áramlását. Kaabi-Linke ezzel a gesztussal jelzi, hogy a szén, amit régen elsődleges energiaforrásnak, a fejlődés nélkülözhetetlen motorjának tartottunk, az ma már a környezet pusztulásához hozzájáruló tényező.

Az ukrán és tunéziai gyökerekkel rendelkező, de Berlinben élő művész gyakran reflektál a gyökereire, éppúgy, ahogy az aktuális környezetére és a jelenlegi politikai helyzetekre, miközben olyan kérdéseket feszeget, amelyek a geopolitika, a bevándorlás és a transznacionális identitások és az erőszak témáit is érintik.
A Bud’mo például egy olyan videomunka, amelyet a művész kifejezetten erre a kiállításra készített: a történelemhamisítás és -eltörlés, valamint a cenzúra és az erőszak kérdéseit járja körül ez a mű, amelybe a látogató be is tud lépni. A padlóra installált felvételen kétféle narratíva van egymásra montírozva, a második világháború idejéből származó erőszakos cselekmények egy-egy epizódját érhetjük tetten. Az első a Chornyi Lis erdőben játszódott, ahol a szovjet csapatok több száz embert lőttek le és temettek el, a második pedig a Drohobics melletti Bronyickij Lisben történt, ahol a német katonák szinte az egész zsidó közösséget, a város lakosságának negyven százalékát lemészárolták. Brutális jelen lenni ebben a leválasztott térben, hiszen a puskaropogások és a katonák hangja sokkolóan hat és zsigerileg szembesít az erőszakkal, ami alól nem tudjuk kivonni magunkat. Sőt: a térben, mivel egyáltalán nem tudunk beavatkozni az eseményekbe, azt érezzük, hogy mi is bűnössé váltunk.

Míg e mű befogadása során a néző lefelé, addig az Under Standing Over Views nézése közben felfelé tekint, hiszen a mennyezetről lelógó installáció csak így áll össze képpé, az Egyesült Arab Emírségek térképévé. A cérnaszálakról belógatott a világ különböző városainak faláról összegyűjtött különböző színű és formájú vakolatdarabkák jelképezik azokat az idegen városokból érkező embercsoportokat, akik jelenleg az Emírségek szövetét alkotják. A cím kétféleképpen is olvasható (under standing és understanding), így a mű tulajdonképpen a különböző kultúrák iránti empátia fontosságára hívja fel a figyelmet. 

A Butcher Blisst egy Tuniszban tett látogatás inspirálta: a művész megfigyelte, hogy a hentesek kiakasztják a boltjaik bejárata elé a tehenek és bikák levágott fejét. Nadia Kaabi-Linke munkáján a porcelántöredékek éles fémhorgokon lógnak épp, mint a húsdarabok a hentesüzletben. Az anyaguk nemes, törékeny és kifinomult, ami éles ellentétben áll az állat levágásának erőszakos aktusával. 
Egy leválasztott térben találkozunk a Stretched Perm installációval, amelyben ötvenegy azonos méretű, bekeretezett papírnyomat lóg egymás mellett. A képek a művész hajcsomóit ábrázolják, amelyek mind egyforma hosszúak, és amelyeket tintába mártva kerültek a papírra. A nyomatok szorosan egymás mellett, de egymáshoz képest vertikálisan eltolva szerepelnek, így egy hosszú sort alkotnak, amelyben a hajszálak végtelen hosszúnak tűnnek, még akkor is, ha a keretek határai megtörik az egyenest. A művész az emberi hajat az idő múlásának és az öregedés szimbólumának tekinti, ami épp úgy esik szét és törik meg, mint a történelem, ami az idő előrehaladtával egyre inkább fragmentálódik.

AZ ÖSSZES KÉP: Részlet Naabi Kaabi-Linke. Seeing Without Light kiállításából, Hamburger Bahnhof, Berlin, 2024.

© Nadia Kaabi-Linke / 2023 VG Bild-Kunst, Bonn / Nationalgalerie – Staatliche Museen zu Berlin / Jacopo La Forgia

A Fatima öt egyforma méretű szimbólumot, Fatima kezét jeleníti meg dobozokba zárva. Az arab világban ez a motívum a nőiességet jelenti, miközben óvó-védő amulettként tekintenek rá, ami megvédi hordozóját a gonosztól. Az itt látható kezek mindegyike más anyagból készült: haj, köröm, tű, lyukak és vér. A kezek ívelt, organikus formája éles ellentétben áll azzal a geometrikus szerkezettel, amelyek a kompozíciók kvázi be vannak zárva. A művész ezzel a gesztussal jelzi, hogy ahogy nemzedékének sok nőjéhez hasonlóan, tőle is azt várták a felmenői, hogy beilleszkedjen a merev társadalmi keretek közé.
Nagyon sok remek mű szerepel még ezen a kiállításon, tényleg érdemes itt sok időt eltölteni, már csak azért is, hogy az alkotó a kiállított anyagon keresztül ráébreszt arra, hogy az erőszaknak rengeteg formája van a mai társadalomban, olyanok is, amelyeket az első pillanatban talán nem is vagyunk képesek detektálni.

— Kocsis Katica

2024. február 13., kedd 12:32
kapcsolódó cikkek
ajánló

A fólia illúziója // Interjú Rónai Viktorral

Miként lehet egy falat lélegzetvételhez juttatni? Egyáltalán hogyan értelmezi Rónai Viktor Engedjük lélegezni a falat? című metaforikus kiállítását? Az alkotóval Takáts Fábián beszélgetett. 

támogatók