Barabás Zsófi festészete hatalmas lendületet kapott. Kompozíciói korábban is a gyönyör, az életöröm és a harmonikus létállapot ígéretét hordozták, és ha volt is olyan, ami valaha visszafogta vagy kordában tartotta, azt most teljesen levetette magáról. A Deák Erika Galériában látható A lélegző ég alatt kiállítás munkáiban a korábbi képi fegyelem felszabadult, a formák bátrabban lélegeznek, a gesztusok intenzívebben működnek, az alkotások pedig nem pusztán egy felszabadult állapot lenyomatai, hanem maguk is ebből az energiából épülnek: a sokféle felület együtt teremtenek meg egy eleven, áramló, örömteli világot.
Nagyon jó bent lenni ebben a térben. A képek körbevesznek, szinte beburkolnak azzal az örömteli, felszabadult energiával, ami az egész kiállítást áthatja. A kompozíciókon minden vibrál és mozog: az organikus formák egymás felé tartanak, összekapcsolódnak, néhol egymásra csúsznak, mintha egy élő rendszer részei lennének. Van bennük valami folyamatos zsizsegés, valami finom belső nyüzsgés.
Közben nehéz eldönteni, pontosan mit is látunk. Hol tájképi asszociációk nyílnak meg, hol lényszerű alakzatok sejlenek fel, de a képek sosem engedik, hogy egyetlen olvasatnál megálljunk. Absztrakt formákként is erősek, mégis újra és újra egy víz alatti, tengeri-óceáni világot hívnak elő: burjánzó vegetációt, korallszerű képződményeket, különös, lebegő organizmusokat, amelyek mintha folyamatosan egymás felé áramlanának.
A munkák ereje abból a feszültségből fakad, ahogyan Barabás Zsófi egymás mellé engedi a rajzosságot, a vonalszerűséget, a homogén felületeket és az expresszív gesztusokat. És bár a képek elsőre játékosnak, színesnek, örömtelinek tűnnek, mégsem maradnak meg a dekorativitás szintjén. Szépek, jól esnek a szemnek, mégis van bennük valami burjánzó, testi, szinte organikusan túláradó minőség, amely időnként az abject fogalmának közelébe sodorja őket abban az izgalmas bizonytalanságban, amikor a vonzó felület mögött megjelenik valami elevenebb, nehezebben kontrollálható réteg.
Különösen izgalmasak ezek a képben belüli oppozíciók. A rajzosság, a vonalhálók Barabás korábbi sorozataiban is időről időre fontos szerepet kaptak, most azonban jóval intenzívebben vannak jelen. Az önálló műtárgyként működő, képeslapszerű monokróm munkákból és a kisméretű rajzokból ismerős vonal- és formarendszerek szépen átszivárognak ezekbe a kompozíciókba. Sőt, a galéria falán egy ilyen rajz felnagyított változata is megjelenik, ami különösen jól láthatóvá teszi Barabás képi gondolkodásának egyik fontos rétegét: az ösztönös tervezés, a szabad alkotás folyamatát, azt, hogy milyen előképei vannak a vásznon megvalósított alakzatoknak. A rajzok lazasága, a gyorsabb gesztusok, az intuitív vonalkezelés mind beépültek ezekbe az új festményekbe. Ettől maguk is közvetlenebbé, “forróbbá” váltak.
Amikor a színes felületeken megjelennek ezek a fekete, rajzos mintázatok, a képek hirtelen még izgalmasabbá válnak. A színek ereje mellé belép a vonalak ritmusa, a festői áramlás mellé egy játékosabb, rajzosabb gondolkodás. Ettől a kompozíciók több rétegben kezdenek működni: egyszerre maradnak lendületesek, szabadok és pontosan felépítettek. A kis rajzokra jellemző könnyedség és játékosság így már nem különálló gesztusként jelenik meg, hanem az egész kiállítás hangulatát áthatja. Ezekhez társulnak most az expresszív, szórtabb gesztusokkal kitöltött, színesen vibráló felületek, amelyek esetlegességet és mozgalmasságot visznek egy alapvetően nagyon pontosan megtervezett és precízen kivitelezett képi rendbe. Mert Barabás képein a szabadság nem azt jelenti, hogy bármi megtörténhet kontroll nélkül. Épp ellenkezőleg: a vonalak pontosak, a formák tiszták, a felületek szépen és érzékenyen vannak megmunkálva. Ezért izgalmas, amikor ebbe a nagyon is fegyelmezett képi világba mégis belép valami kiszámíthatatlanabb, lazább jelenlét.
A sík és a tér közötti folytonos billegés Barabás festészetének szintén fontos rétege, most ezen a kiállításon is kidomborodik ez. E mostani kiállításon is világosan látszik, hogy Barabást az áthatások érdeklik: az a finom határ, ahol két sík találkozni kezd, és hirtelen több nézetet hív be egyszerre.
Ez a gondolkodás a kiállítás szobrain is tovább folytatódik. A térbeli munkák megidézik Barabás korábbi, játékos építészeti kísérleteit, azokat a fiktív, egymáshoz illesztett épületszerű formákat, amelyekben a struktúra egyszerre tűnt stabilnak és bizonytalannak. A mostani szobrok áttört, billegő alakzatai hasonlóan működnek: homogén, színes felületek és fekete-fehér, rajzos részletek találkoznak bennük, miközben egyszerre olvashatók lényszerű figuraként és építészeti testként. Nem egyetlen nézőpontot kínálnak, hanem folyamatos mozgásban tartják a tekintetet. Ugyanaz a többnézetűség jellemzi őket, amely a festményekben is ott dolgozik.
A Deák Erika Galériában sétálva gyorsan kiviláglik, hogy különösen nagy szükség van ma erre a festészetre. Egy olyan festészetre, amely nem fél az örömtől, a játékosságtól, az érzékiségtől, és nem akar mindenáron rálicitálni a külvilág borzalmaira. Barabás Zsófi képei elrepítenek egy távoli, lebegő világba, ahová a mindennapok zaja és súlya nem ér el. A lélegző ég alatt kiállításban hullámzás van, felhőtlenség, színek közötti áramlás, és valami nagyon ritka, felszabadult derű. Mert a festészetnek ez is feladata: nemcsak szembesíteni, nemcsak rákérdezni, hanem időnként feloldozni is. Barabás Zsófi pontosan tudja ezt, és képei éppen ettől válnak ennyire fontosakká: nem menekülést kínálnak, hanem egy olyan érzéki, örömteli világot, amelyben újra lehet levegőt venni.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Barabás Zsófi kiállításából, Deák Erika Galéria, Budapest, 2026.
© a művész és a Deák Erika Galéria jóvoltából. Fotó: Biró Dávid
