Amint körbenézek a kávézó teraszán, biztosra veszem, hogy ő az. Az enyhe őszi időt kihasználva nagyon-nagyon sokan ülnek az asztaloknál, de táncos szerintem csak egy van közöttük. A maga törékenységében is erőt, határozottságot sugárzó interjúalany nem más, mint Horváth Léna, a Recirquel Társulat tagja, a Walk My World egyik fontos szereplője.
Nagyon fárasztó, és egyben nagyon különleges időszak áll mögötted. Először is az érdekelne, hogy a Recirquel által követelt táncos-artista-színész skill-kombinációból melyiket volt a legnehezebb fejlesztened magadban?
Én a társulathoz eredetileg kortárs táncművészként érkeztem. Ezen túl a színészettel, a fizikai színházzal volt már korábban tapasztalatom, de ez nagyon más. A Recirquelnél a színészi játékban is rengeteget kellett fejlődni, azonban az artista-vonalnak nálam konkrétan semmilyen előzménye nem volt. Soha nem csináltam. Régen szertornáztam, de itt most a levegőben is kell dolgozni. Szerencsére kaptam egy nagyon-nagyon jó edzőt, Charles-Éric Bouchard személyében, akivel volt hat hónapom felkészülni: ő gyakorlatilag a nulláról csinált belőlem egy levegős artistát.
Végig biztonságban érezted magad ez alatt a hat hónap alatt?
Abszolút. Nagyon fel volt ez építve. Nemcsak arról az oldalról, hogy volt egy gurtni edzőm, hanem már az alapozás, az erősítés is kifejezetten erre készítette fel a testemet. Minden egyes hónap edzéstervét felépítették professzionálisan. Soha nem éreztem félelmetesnek. A feszes tempó ellenére mindig tudtunk kommunikálni. Jó kis kihívás volt, nagyon motiválónak éreztem.
Az viszont mindenképpen elmondható, hogy a Walk My World szereplőiként extrém terhelés alatt vagytok. Te hogyan regenerálódsz egy-egy előadás után?
Vannak szuper gyógytornászaim – mosolyog. Nagyon komplexen kell erről gondolkodni, mert a produkció nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is nagyon fárasztó tud lenni. Fontos megelőzni a sérüléseket. Ezen túlmenően mindenkinek megvan, hogy milyen irányba szeret elmenni. Én például nagyon szeretek jógázni: van jógaoktatói végzettségem is, amit pont a múlt szezonban, az előadások mellett szereztem meg. Éreztem, hogy ez az irány lesz az, ami engem egy-egy előadás előtt feltölt. Ha megcsinálok magamnak egy jógaórát, akkor az mentálisan és fizikailag is bemelegít. Nyilván azután kell még célzottan is melegíteni, gurtnizni, de alapjában véve a jóga összeszed és harmonizál.
Aeneas feleségét, Creusát játszod az előadásban. Mi szólított meg leginkább ebben a hozzád hasonlóan törékeny, lírai karakterben?
Creusa karakterét nagyon a magaménak érzem. Ő, ahogy mondtad, nagyon gyöngéd, törékeny alkat, ugyanakkor e mögött valójában egy nagyon erős nő rejlik. Ő az utolsó, aki összetart mindent: ha ő összeomlik, akkor felborul a rend. Ő az egyetlen, aki a végsőkig nyugodt, tartja a lelket Aeneasban, megoldja a nehézségeket. Feláldozza az életét, ha kell. Igen, ő mindezt megteszi, mert tudja, hogy ez a helyes. Ez egy iszonyatosan bátor döntés. Én ezt látom benne: a bátorságot és az odaadást. Ez az, ami megszólít benne.
Az előadásnak vannak fontos sarokpontjai, de ezen túl mennyi teret kap egy-egy este folyamán az improvizáció?
Van tere az improvizációnak, és ennek muszáj is engednünk. Nem tudunk mindig ugyanúgy csinálni mindent, mert ez egy immerzív előadás, ahol a nézőtér és a színpad egybeforr, és párhuzamosan több tucat jelenet zajlik a csaknem negyven díszlettérben. Befolyásol bennünket a közönség mozgása a térben. Van egy menetrend, amihez minden szereplő igazodik, de óhatatlanul előfordulnak kisebb csúszások néha és ehhez mindenkinek alkalmazkodnia kell.
Megterhelő ez, vagy éppen ezáltal nem válik számotokra unalmassá az előadás?
Így nem válik az egész monotonná. Eleinte nagyon nehéz volt, hiszen mindenki be akarta építeni a rutint a testébe, fel akarta építeni magában biztonságosan az egészet: hogy értjük, meg tudjuk csinálni. Értjük a helyzetet, a nézőket, a mozgásukat, azt, hogy hogyan tudunk rájuk reagálni. Ez egy hosszabb folyamat volt. Minden előadás után átbeszéltük, hogy mi is történt. Megnéztük, mi az, ami működik. Megosztottuk a személyes tapasztalatainkat. Ezekből építkeztünk. Ha megvan az eszköztárunk, utána már ki-ki a maga mindennapi lelkivilágát, a saját érzéseit-gondolatait bele tudja építeni a szerepbe. Így marad mindig élő az egész, és így nem válik megjátszottá.
Hogy érzed: változott a te Creusád ezalatt az időszak alatt?
Rengeteget változott. Több hulláma volt: néha magamon észre sem vettem, hogy változott, csak mások visszajelzései mutattak rá. Hogy ő most kicsit erősebb, most lágyabb, most hisztérikusabb, akár... Igen, sokat változott, de alapjában véve mindig megmaradt önmagának. Annak a karakternek, akinek lennie kell.
A Walk My World sok szempontból formabontó előadás. Mesélnél egy kicsit konkrétabban is róla?
Mind a huszonhat szereplőnek saját, előre megírt cselekményszála és útja van, amit be kell járnia a két és fél órás előadás alatt. Szinte másodpercre pontosan meg van tervezve, hogy a hatezer négyzetméteres térben mikor, hol kell éppen lennie. Ezek a szálak aztán metszik egymást: vannak találkozások, duettek, csoportos jelenetek. Nekem sok a szólójelenetem, de olyan is van, hogy hárman vagyunk egyszerre a térben. Van több duettem Aeneasszal, Merkúrral is találkozom, illetve Anchisesnek is a segítségére sietek…
Mindig jókor vagytok jó helyen?
Ha csak egy helyen is elcsúsznánk, az hatással lenne az egész darabra. Mint a dominó… Az egész egy nagy kirakósjáték. Eleinte volt stopperóránk, azzal mértük az időt. Egyszerre indítottuk, és állandóan mániákusan néztük, hogy hol tartunk éppen. Ma már nincs erre szükség. Ismerjük a zenét, fölismerjük abból, ha például hallunk egy kiáltást, hogy hol tart a másik. Teljesen asszimilálódtunk a Walk My World világába.
A saját világodban, a saját civil életedben átéltél valaha olyan helyzetet, amikor kifejezetten jól jött, hogy táncos vagy?
Emlékszem egy ilyen esetre. A Szegedi Kortárs Balettel volt egy jótékonysági előadásunk, ami után hazafele tartottam éppen, és hirtelen elütött egy autó. Zuhogott az eső, sötét volt, és egy szerencsétlen pillanatban megtörtént a baj. Mivel pont az előadás után voltam, az izmaim még be voltak melegedve, és nagyon jól ki is gurultam az esést. Még az orvosok is csodálkoztak. Járhattam volna rosszabbul is. Persze borzasztóan hangzik így elmondva, de akkor például pont jól jött az, hogy táncos vagyok. Nyilván következett egy kis rehabilitáció, de szerencsére tökéletesen regenerálódtam, nem maradt nyoma. Nagyon higgadt tudtam egyébként maradni közben: ez is a táncos lét egyik velejárója. Az ember megtanulja megőrizni a lélekjelenlétét váratlan helyzetekben is.
Mi volt számodra a legmegterhelőbb az elmúlt időszakban?
Az első gondolatom az volt, hogy biztos a felkészülés, a gurtni… kívül kerülni a komfortzónán. De valójában az előző évadban százharmincnyolc előadást játszottunk, minden héten öt fellépéssel. Úgy érzem, most már nagyon jól kezelem, de kezdetben voltak pillanatok, amikor nagyon fáradt voltam. Ez egy immerzív előadás: én is a térben vagyok, a fényben vagyok, a díszletek között vagyok. Szól a zene, és minden nagyon valóságos, hat rád az egész nagyon erősen két és fél órán keresztül. És másnap megint benne vagyunk, kezdődik elölről. Ez rengeteg inger egy táncosnak egyszerre. Lelkileg is nagyon nehéz szerepet adok elő: elveszítek embereket, látok meghalni embereket. Nem könnyű. Heti öt előadásban nem mindig tudtam ezt magamban jól lezárni. Hiába mentem haza, nem tudtam lezárni a szerepet. Nem volt meg az, hogy most hazamegyek, kitisztítom a fejem, és napközben Horváth Léna vagyok.
Tud ebben segíteni valami? Hogy letedd a szerepet? Hogy ne cipeld napközben magaddal?
Mindenkiben kialakul egy saját módszer. Szerintem ha az ember beszél róla, az már jó. Én is beszéltem erről az edzőimmel, a mentoraimmal, és a kollégákkal is sokszor szóba került, hogy ki hogyan birkózik meg ezzel. Szerintem nem szabad, hogy ez tabu legyen. Mert amikor beszélünk róla, kiderül, hogy ja, hát ez tök normális. Ők is így érzik magukat, nem csak velem van a baj. Nekem sokat segített az, hogy amikor kisminkelem magam, akkor kezdem fölépíteni a szerepet: átfutottam a fejemben egy pár gondolatot, amit leírtam magamnak, amivel be tudtam csatornázni Creusa karakterét, hogy én most ő vagyok. És aztán a tapsnál realizálni azt, hogy oké, vége van. Leveszed a ruhádat, letörlöd a sminket, és ez egy kis rituálé lesz, amivel ezt az egészet elengeded és lezárod.
AZ ÖSSZES KÉP: Fotók a táncosról.
© a művész jóvoltából. Fotó: Lublóváry Balázs, Törő Balázs, Andrea Paolini MerloTeljesen nyíltan tudtok arról beszélni a társulatban, ha éppen problémátok van, elfáradtatok, vagy nem érzitek komfortosan magatokat egy-egy szituációban?
Persze, ez teljesen normális. Vági Bence, a társulat művészeti vezetője is nagyon érzi rajtunk, ha fáradtak vagyunk, és mi is érezzük egymáson. Ez egy teljesen természetes dolog, és nem olyasmi, amit maszkolni lehet. Nem is lenne professzionális ezt nem felvállalni: ilyenkor azzal kell továbbmenni, hogy most fáradt vagyok, oké. Akkor most lehet, hogy nem funkcionális erősítéssel fogok bemelegíteni, hanem helyette mondjuk inkább meditálok egyet, csinálok légzőgyakorlatokat. Nem százhúsz százalékot akarok beletolni, hanem csak százat. Még az is lehet, hogy egy másik irányból fogom megközelíteni az előadást, másra fogom a hangsúlyt helyezni, és lehet, hogy pont ez fogja egy másik rétegét felvillantani a karakteremnek. Ennek is nagy szépsége van: mindig reflektálunk önmagunkra, jelen vagyunk az előadásban emberként is, nemcsak táncosként. Minden egyes állapot, amit beviszünk magunkkal aznap, gazdagíthatja az előadást.
A nehéz pillanatokban is érzitek a szépségét ennek a pályának?
Nagyon kiváltságos dolog az, ha az ember megtalálja a közegét, ahol jól érzi magát. A kettő nem összeegyeztethetetlen: az ember lehet néha egyszerre nagyon fáradt és nagyon hálás. Én attól még imádom a táncot, de a fáradtság egy olyan dolog, amit muszáj beismerni, hiszen pont az vezethet sérüléshez, ha nem ismerjük be: mert attól még ugyanúgy ott van és csak toljuk folyamatosan magunk előtt… és akkor lesz a sérülés, amit tényleg nem engedhetünk meg magunknak
Táncosként hogy állsz a társművészetekkel? Milyen irányban vagy nyitott?
Nagyon szeretem a képzőművészetet, ami engem családi oldalról mondhatni körbevesz, mint például édesanyámék galériája és borászata, a Tokaj Art Wine. Nagyon kíváncsi és nyitott vagyok, szeretem az újításokat. Volt idő, amikor sok performansz jellegű projektet is csináltam kifejezetten képzőművészekkel együttműködve. Aztán nagyon szeretem a zenét: Hegyi Dórival (Ohnody) két performanszot is csináltunk közösen. Imádom a fúziós dolgokat: tánc, zene, képzőművészet, divat… Divatbemutatóra is összeraktunk egyszer egy előadást, amiben sakkbábunak voltunk beöltözve, nagyon klassz ruhákat terveztek hozzá a lányok.
A kortársak közül kik azok, akiket figyelemmel kísérsz?
Többeknek is követem a munkásságát. Nagyon szeretem például Labrosse Danit, Kecskés Andrást vagy Dukai Istvánt, akiknek gyönyörűszép képei vannak. Enzsöly Kinga, Keresztes Zsófi is nagy kedvencem. Sok mindenkit fel tudnék sorolni.
Milyen érzésekkel várjátok az évad és egyben a Walk My World végét?
Szerintem mindannyian rengeteget nőttünk… meg értünk ezalatt az időszak alatt. A Walk My World mindegyikünknek egy új tapasztalat volt és büszkeséggel fogjuk elengedni ezt az előadást a csapattal.
Megkérdezhetem, mi inspirálta a tetoválásokat a kezeden? Nagyon különlegesek…
Igen (nevet). Pólus Fanni képző- és tetoválóművészt elfelejtettem az előbb megemlíteni a kedvencek között, pedig ezt a tetoválásomat is ő csinálta. Az egyik egy ún. freehand, vagyis improvizált tetoválás, ami engem mindig emlékeztet a bátorságra. A másikat egy ország inspirálta, amelyhez én nagyon kötődöm. Nagyon szeretem Kambodzsát, tizenhat éves korom óta visszajárok oda és szerettem volna egy olyan tetoválást, ami rezonálni tud az ottani templomok, szentélyek hangulatával. Örülök, hogy ez az egész Fanni értelmezésében került rá kezemre, mert ez is egy műalkotás, ami majd egyszer folytatódik… remélhetőleg.
