„az útvesztők ápolt ösvényeit / vadul burjánzó, sűrű fű takarja” (Shakespeare)
A pozsgás növények rendkívüli alkalmazkodóképességükkel és változatos megjelenésükkel egyaránt lenyűgöznek minket. Amikor a 18. században Carl von Linné elnevezte az agavét (jelentése nemes, előkelő) a növény dekoratív, magasba törő levelei inspirálták. Nem ő volt az első, akinek a fantáziáját a nagy, húsos levelű pozsgás megragadta, hiszen már a prekolumbiánus időkben is legendák fűződtek hozzá. Az aztékok hite szerint Mayahuel, vagyis a szél isten kedvese költözött az agávé növénybe, miután kegyetlen mostohája elpusztította őt. Mayahuel a tüskés, sokat tűrő növényben újra életre kelt, az emberek pedig istennőként tisztelték, hiszen a növény rostjait, húsát és virágát egyaránt felhasználták a mindennapokban. Az agávé (maguey) a mai napig nagyon fontos szimbólum Mexikószerte: a termékenységet és a gyógyítást, a természet örök körforgását kapcsolják hozzá. Szakrális növény, egykor belőle készült erjesztéssel a pulque, az aztékok ősi alkoholos itala. Az agávé életében csak egyszer virágzik, majd ezt követően a növény elpusztul, így teremtve meg azt az örök ciklikusságot, amelyet kifejezetten női minőségként is értelmezhetünk.
Óhatatlanul feminin entitásként jelenik meg az agávé Kovács Gabriella képein, aki saját bevallása szerint „festőként a természet érzéki, mélyen rétegzett világát kutatja”, így keresve sem találhatott volna jobb tematikus fókuszt jelen kiállításához a HybridArt Space-ben. Az Agavé címet viselő tárlat nem egyszerűen visszanyúlik a mai kor embere számára misztikusnak ható ősi kultúrákhoz, hanem hidat képez zárt belső világunk és örökölt hagyományaink között. Mitikus lények, a kollektív tudatalatti rejtélyes figurái népesítik be festményeit: a vonalak repetitív hullámzása meditatív hatást kelt, ugyanakkor mindegyik alkotás párbeszédbe lép valamiképp a jelennel, a szemlélő jelenével. Történhet ez filmes utalás formájában, az eszközhasználat apró rafinériái által, vagy éppen általános érvényű emberi élethelyzeteket (születés, útkeresés) leképező metaforikus képekben.
A felvilágosodás korának irodalma alapvetően négyféle kerttípust különböztet meg: a sorskertet, más néven élet- és halálkertet, ahol az ember választ kaphat fontos kérdésekre, esetleg ő maga kényszerülhet sorsdöntő választásra. Ezt a típust láthatjuk bele többek közt Kovács Gabriella Labirintus, illetve Ösvény című alkotásaiba. Fontos megjegyezni, hogy a képeken az emberi jelenlét közvetlenül nem érzékelhető, ugyanakkor az épített környezet nyomán feltételezzük, hogy mégiscsak van (vagy volt) élet valahol ebben a burjánzó mikrokozmoszban. Az állatok sem sorolhatóak egyértelműen egy-egy fajhoz: gyakran keverednek bennük különböző mitikus lények attribútumai. Ugyanígy a valóságban létező növények is csupán kiindulási pontként vannak jelen a festő számára, aki sajátos rendszert, szemet gyönyörködtető szimmetriát, lüktető, pulzáló struktúrákat alkot belőlük. Ezeken a képeken a növényzet nem háttér és nem is díszlet, hanem abszolút főszereplő, „jónak és rossznak tudója”. A második típus a szerelemkert: a vágyott egyesülés, csodás születés színhelye. Erre jó példa a Pálmaház című kép, ahol növények adnak egymásnak szerelmi találkát, vagy a Botticelli-féle Vénusz születésének játékos parafrázisa, a Forrás trilógia. A harmadik típus a mulatókert, melynek falain kívül rekednek a világ bajai: azt gyanítjuk, a derűs hangulatú, Pink Lake címet viselő festmény különös állatkái is gondtalanul szökellnek a biztonságot nyújtó aljnövényzetben, míg a tó vize élteti és táplálja őket. Végül a negyedik típus a gyógyító kert, ami megnyugvást és enyhülést hoz mindazzal, ami benne növekszik. Az Agave című képen vöröses glóriába vont húsos levelű növényt a hagyományos orvoslás mint természetes gyulladáscsökkentőt, sebfertőtlenítőt és étvágyjavítót ismerte. Persze a festményen látható agávé, éppúgy, mint egy másik hasonló kompozíció, a Shining light korallja, egyedül a képzelet szüleménye, mégis: a lágy színátmenetek, az organikus formák illetve a harmonikus elrendezés megnyugtatják, szinte elringatják a szemlélőt.
A kert minden megvalósulási formája egyben azt is jelenti, hogy kiszakítunk és magunkénak követelünk egy részt az ősvadonból. De mi történik akkor, ha a vadon követeli vissza, ami az övé? Kipling A dzsungel könyvében leír egy ilyen jelenetet (Book II., Letting in the jungle), amelyben az emberek bűnei miatt elpusztult falut benövi az erdő:
„Veil them, cover them, wall them round, / Blossom and creeper and weed.” – önti versbe a növényzet fokozatos térhódítását, és e sorok akár mottóul is szolgálhatnak Kovács Gabriella egyes alkotásaihoz. Knósszosz című festményén az egykor impozáns épületeket, oszlopcsarnokokat, vagyis az emberi kultúra lenyomatait visszahódította az ősvadon. A Pálmaház című képe is értelmezhető hasonló módon: a fehér virágok és az ölelkezés mintha egy tiszta, új kezdet szimbólumaként jelennének meg. Hihetetlenül aprólékos munka, amellyel a festő felépíti ezeket a növényi struktúrákat: akár a természetben, úgy a képeken is szimmetriát, rendszert alkotnak, és ezt azzal éri el, hogy ritmikusan váltakoztatja az ecsettel felvitt, illetve az airbrush segítségével felfújt rétegeket, így jön létre az áramló mozgást idéző hatás. Az alapozás akrilfestékkel történik, majd erre kerülnek rá az olajfestékkel, plusz a festékszóróval felvitt rétegek. A kísérletezés meglepő eredményeket hoz magával: az Agave granulált, szemcsés hatású felületéhez a művész például tarhonyát használt. Időnként maga a természet szolgáltat meglepő, bizarr hatást keltő felületeket, ebből inspirálódott a Birth of Gogotte című kép, ami egyben utalás Jórgosz Lánthimosz Szegény párák című filmjére, amelynek plakátján szintén visszaköszönnek ezek a furcsa homokkő képződmények. AZ ÖSSSZES KÉP: Részletek a kiállításból, Hybridart Space, Budapest, 2026.
Nem is olyan régen a Ludwig Múzeum Golden Repair kiállításán volt látható egy speciális installáció, amely textildarabokból volt összefűzve, és az elnyűtt pólók, trikók anyagába mexikói őslakosok leszármazottai hímezték bele a különböző szívüknek kedves, gyógyító növények indián neveit. A „maguey”, vagyis az agávé többször is szerepelt a kész művön. Gondoljunk csak bele: egykor az agávéból erjesztett pulque az istenek itala volt, csak a papok, az uralkodók illetve az isteneknek szánt áldozatok ihattak belőle. Ugyanígy a beavatottság érzése keríti hatalmába a látogatót a HybridArt Space-ben Kovács Gabriella képei között, mintha valamiféle ősi szertartás részeként járnánk be a tárlatot. A festmények ugyanis abban az ősi, kultúrákon átívelő szellemiségben készültek, amelyben az emberi és emberen túli organizmusok összefüggő, egymással szorosan kapcsolódó egységet alkotnak. Ennek a kapcsolódásnak a borzongása járja át a szemlélőt, aki annak tudatában távozik a kiállításról, hogy a létezés, akárcsak a mindenkori „kert”, valójában folyamatként, az élet ciklikus áramlásaként értelmezhető. 
