A kiállítás címének finom utalása egy törékeny elmozdulás érzésében teljesedik ki. A képek egymás után nyílnak meg és arra ösztönöznek, hogy a figyelem a folyamatban maradjon.
A kiállítás térkezelése tudatos. A csupasz izzók, a galéria levegőssége és az egymástól távol függesztett munkák csendet teremtenek, ezt a csendet aztán a képek finoman megtörik. Remek atmoszféra, amelyben a képek egyenként kezdenek beszélni. Az, hogy a művek különböző méretben és keretezéssel jelennek meg, jó arányérzékkel kerüli el a monotonitást. Egyensúlyozás az intimitás és az eltávolítás határán. Nem akar mindent kimondani, inkább nyomokat hagy. Ez az elrendezésbeli visszafogottság az, ami tágas teret nyit az értelmezéshez. A nézőnek lassítania kell. Itt nem lehet végigpörgetni egy sorozatot. A művek önálló jelentésmagokként működnek: szavak nélküli apró történetek, amelyek csak akkor tárulnak fel, ha időt adunk nekik.

A mozgásba zökkentett tömegkép a terem súlypontja. A dinamika és az elmosódás egyszerre idézi a városi rohanást és a személyesség feloldódását a tömegben. A mozgás széthúzza a teret, a figurák feloldódnak. A kompozíció szétfeszül: a néző tekintetét nem hagyja megpihenni, így a kép fizikai élménnyé válik. A hatalmas, padlóra gördülő hordozón lógó fekete-fehér képen a tömeg a fotó optikáján keresztül szinte centrifugálissá válik. A néző tekintete körbefut, de nem talál nyugalmi pontot. Ezzel szemben a kisebb képek gyakran csöndesek, meditatívak. Egy lámpa, egy útkereszteződés, köd, fény. A képeken megjelenő  táj sokszor pszichológiai tér, amely a néző saját belső állapotát vetíti bele.

A falon elhelyezett portrék nem esztétizálnak. A szereplők nem idealizált figurák, hanem esendő, gondolatba zárt emberek. Nem engednek azonnal, a nézőnek időt kell velük töltenie. Az ember itt nem esztétikai tárggyá válik, hanem kérdéssé: mit látunk valójában egymásban? A következetes válasz: sohasem mindent. Egy sejtelmes, szinte szürreális elmosódás, egy ironikusan hétköznapi, mégis kompozícióként feszes macskafotó, és egy ködbe fulladó, magányos tájkép. Ez a hármasság tökéletesen megmutatja Leó gondolkodását: egymás mellé kerül a személyes, a banális és az egzisztenciális. Ezáltal a jelentés nem a témában rejlik, hanem abban, ahogyan nézzük.

A figyelem következetesen elmozdul az alanyokról a köztük feszülő kapcsolatok felé. A képek nem lezárt jelentéseket hordoznak, hanem viszonyrendszereket: tér és test, mozdulat és nyugalom, élet és elmúlás egymásra utaltságát. A hóval borított templom képe például nem önmagában hordozza jelentését, hanem a környező ürességgel együtt. A mozdulatlan örökkévalóság csak a téli táj elhagyatottságán keresztül válik érzékelhetővé. Álomszilánkok, intuitív visszhangok sorozata bontakozik ki, ahol az idő elmosódik, a tér feloldódik. A képek egyszerre nyugtalanítóak és megnyugtatóak. Vibrálnak, mégis befelé hívnak. Az esetleges bizonytalanság itt belső figyelem.

Ez a kiállítás nem a látványról, hanem a látásról szól. Nem a fotó médiumának technikai virtuozitását akarja bizonyítani, hanem azt, hogyan lesz a kép élmény, majd lassan gondolat. Egy csendes, de tartósan ható kiállítás. Olyan, amely nem azonnal, hanem később, hazafelé menet kezd igazán dolgozni bennünk. Azoknak szól, akik nem gyors válaszokat keresnek, hanem hajlandók belenézni az elmosódott részletekbe, és ott megtalálni önmaguk kérdéseit.