„Azért vagyunk itt, hogy felébredjünk a különállás illúziójából” – írja Thich Nhat Hanh. Ez a mondat nemcsak a spiritualitás síkján érvényes: a kapcsolatok testi, ökológiai és emberi valóságát is feltárja. Arra emlékeztet, hogy a világ nem egyéni történetek magánvalósága, hanem egymásba íródó folyamatok szövete. AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Gáspár Annamária kiállításából, KAstner Kommunity, Budapest, 2026.
Kapcsolódni annyi, mint újra és újra belenőni egymás történeteibe. Nem lezárt egészek vagyunk ugyanis, hanem nyitott létezők, akik láthatatlan szálakkal fonódnak egybe a Másikkal és a környezettel. A világ ma már nem az önmagába záródó Én köré rendeződik; a kortárs tapasztalat sokkal inkább az együttlét, az egymásra épülő és egymással megosztott létezés felől érthető meg.
A kapcsolódás ma már nem pusztán személyes ügy, hanem ontológiai kérdés is: hogyan lépek viszonyba a Másikkal, milyen módon tudom leoldani magamról a megszokott védelmi rétegeket, és hogyan nyílok meg arra, hogy érzékenységgel, empátiával és figyelemmel forduljak bármely létező felé – legyen emberi vagy nem-emberi. Ez az egymásra hangolódás, az együtt-létezés finom ritmusa mutatja meg a kötődés valódi természetét.
És éppen ebbe a gondolati térbe érkeznek meg Gáspár Annamária művei: a festményeken, objekteken és textilműveken megjelenő érzékeny, szövevényes struktúrák azt mutatják, hogy a test, az anyag és a környezet közötti határok nem stabilak, hanem folyamatos mozgásban vannak. Gáspár számára a kötődés olyan alapvető relációs elv, amely a biológiai folyamatoktól az érzéki tapasztalaton át a társadalmi viszonyokig minden szinten meghatározza a létezést.
Korábbi műveiben az ökofeminizmus érzékenységén keresztül vizsgálta a női test és a természet közös sérülékenységét és ellenállását, a mostani anyag azonban az anyaság tapasztalatán keresztül közelíti meg a kötődés kérdését. Itt már nemcsak a természet és az ember (nő) kölcsönhatása kerül előtérbe, hanem az a mélyen testi folyamat is, amelyben egy bennünk formálódó élet átlép a külvilágba. Ez a perspektívaváltás új jelentésréteggel ruházza fel az összefonódás motívumát: a gyarapodás, a kibomlás, a testből induló – majd azon túlnövő – létezés kérdésével.
A gyökérre vagy éppen köldökzsinórra emlékeztető, szövevényes motívumrendszer ebben a kontextusban egyszerre biológiai és metaforikus szerkezet. A gyökér jelöli azt, ami összeköt, ami megtart, ami megerősíti a földdel való kapcsolódást; a köldökzsinór pedig azt az eleven, lüktető kapcsolatot, amely a lét feltétele, s bár fizikailag átmeneti, láthatatlan módon mégis tovább él, és mélyen belénk írja a kötődés mintázatát. A motívum ugyanakkor az identitás átalakulására is rámutat: arra, hogyan alakul át egy nő belső szerkezete, ahogy egy új élethez, egy új szerephez, egy újfajta felelősséghez kapcsolódik. A gyökérzet visszatérő formája ennek a kettős mozgásnak a vizuális nyoma: a személyiség átalakulásáé és annak a megtartó hálózatnak a feltérképezésé, amelybe az ember – és különösen az anya – fokozatosan belenő.
Ezek a munkák a beburkolásról, a védelmezésről és a körülfonódásról szólnak. A növényi motívumok lágyan körülszövik a tereket, mintha élő membránként működnének, míg az objektekben felbukkanó formák szervekre emlékeztető, pulzáló struktúrákként jelennek meg – olyan testtájak metaforáiként, amelyeket behálóznak az életet fenntartó, láthatatlan rendszerek. A munkák így egyszerre hordozzák a biológiai realitás és a spirituális tapasztalat lenyomatát, és arra hívják a nézőt, hogy saját kötődéseinek belső topográfiáját is újraolvassa.
Gáspár művei nem állnak meg az anyaság materiális tapasztalatánál, hanem azt egy tágasabb, érzékenyebb látásmóddal töltik meg: mintha újra visszahoznák a világba azt a fajta mágikus jelenlétet, amelyet a modern, szekuláris gondolkodás hajlamos háttérbe szorítani. Ezek az alkotások visszavarázsítják a világot. Gáspár most látható művei finoman, szinte észrevétlenül hozzák vissza azt a mágikus jelenlétet, amelyben a tárgyaknak aurája, a formáknak belső fénye, a tereknek lelke van, mintha a modern szekularizációval párhuzamosan halványuló transzcendencia újra felderengene bennük.
A kisebb objektumok olyanok, mint imakönyvek vagy talizmánok: hordozható, intim ereklyék, amelyekbe mintha védelmező energiák húzódtak volna vissza. A nagyobb textilmunkák ezzel szemben a ikonok térszerkezetét hívják elő. A nagy, fényes mezők, az aranyló felületek olyan hatást keltenek, mintha a kép egy magasabb dimenzióba vezető nyílás lenne. Ezek a fénylő, aranyló terek átjáróként működnek tehát: a befgadás során egy másik dimenzióba léphetünk – azokba a belső, csendes tartományokba, ahol az anyagiságon túllevő válik megtapasztalhatóvá. ![]()
Így lesz ez a mostani kiállítás egyszerre földhöz közeli – ahol a kapcsolódás materiális, testi és anyagi természete válik fontossá –, és egyszerre éteri is, ahol a magasabb rendű dimenziókkal való összeköttetésünk, a transzcendenshez és a mágikushoz való kötődésünk erősödik fel.
Az alkotó munkái ebben a kettősségben mutatják meg azt, amit a megnyitó elején már érintettünk: hogy a létezésünk nem magányos állapot, hanem összefonódásokból álló hálózat. Hogy minden érintés, minden kötés, minden csomó és burok továbbírja a közös szövetet, amelyben élünk.
A kiállítás így tulajdonképpen újra tudatosítja bennünk azt a mélyebb felismerést: hogy mindannyian egymás történeteibe növünk bele, és hogy ez a finom, láthatatlan, organikus szövet az, ami megtart, átvezet, összeköt és végső soron: átalakít bennünket.
GáspáR Annamária: A kötődés természete, Kastner Kommunity, kurátor: Tánczos Korinna
















