A test nélküli test, a forma nélküli forma, a kontrolltól megszabadult, mégis önmagára ismerő gesztus – ezek a feszültségek határozzák meg Nagy Marcell festészetének belső logikáját. Művein, bár felismerhető figurális részletek jelennek meg, portrék, szemek, testek, ezek sosem konkrét személyek, hanem pszichedelikus vagy a tudat mélyebb rétegeiből előásott pszichokulturális maradékok, a tudattalan motívumait és szimbolikus maradványait rögzítő képfelületek. „A figuráim fiktív, sejtelmes, gyakran tér nélküli terekben jelennek meg, azonban lebegnek, mint egyfajta emléktöredékek”.
Épp egy képen dolgozik, amikor megérkezem, nagyon szeretem azt az oldottságot és ösztönösséget, ahogy felteszi a figuráit a vászonra, nála maga az alkotás is az önfeledés egyfajta állapota, ahol a kontroll és a feloldódás dinamikusan váltakozik. „Hasonlóan működik nálam is, mint Cecily Brown-nál: ő gyakran klasszikus, művészettörténeti figurák másolásával kezdi, majd félreteszi a forrást, és hagyja, hogy a kéz mozdulata és a tudatban élő vizuális emlékek vezessék tovább a festést. Valahol az automatizmus és a tudatosan begyakorolt mozdulat határán történik mindez – és ez nálam is így van. A sok vizuális inger, a képek, benyomások mind visszatérnek a munkafolyamat során, intuitív módon törnek elő. Persze, közben mégis formálom, irányítom, hogy végül mi az, ami megjelenik a vásznon, mit engedek át magamból”.
Munkamódszere intuitív, gesztusalapú és radikálisan nyitott, bár vannak vázlatai, skiccei, az alkotás nem előre megtervezett folyamat, hanem fokozatos ráhangolódás egy belső ritmusra, amelyben az anyaggal való fizikai és pszichikai együttműködésnek is fontos szerep jut.
Képei elementálisan hatnak a nézőre, energiájuk, rezgésük rendkívül magas, még akkor is, ha az elmúlt időszakban a sötétebb tónusok dominálták a festményeit. „Sokan mondják, hogy szomorúak a képeim, de szerintem ezek az emberek csak nem mernek szembenézni a saját árnyékukkal. Pedig aki egyszer igazán belenéz, az látja, hogy a sötétség nem feltétlenül rossz. Nem a fény hiánya, hanem valami, ami magában hordozza a fényt – mint a jin-jangban a kis világos pont. A festményeimben ez a kettő nem válik szét: nincs jó meg rossz, világos meg sötét, hanem egy közös, mélyebb tartományban vannak jelen”.
„A képeim sötét tónusokból indulnak – ez valahogy ösztönösen jön. Mintha először mindig meg kellene teremtenem egy mélységet, egy sűrű, szinte áthatolhatatlan teret, amiből aztán lassan elkezdenek felbukkanni a formák, fények, testek”. Szeretem a liláit is, meg is beszéljük, hogy ez a szín köztes állapotot jelez, átmenetet a nappalból az éjszakába, miközben van lidérces hangulata is. „Nem derűs, de nem is fenyegető, hanem lebeg valahol a tudat és a tudattalan határán”. A mélylilák, kékesfeketék, sötétbordók olyan atmoszférát hoznak létre, amiben egyszerre van jelen a titok, a szorongás, de a megbékélés és a merengés is.
Legutóbb a Hybridart Space-ben láthattuk a műveit az Önfeledés című önálló kiállításán, ahol Nemes Z. Márió is hangsúlyozta a megnyitóbeszédében, hogy Nagy Marcell számára a festés annak a küzdelemnek a terepe, hogy elérje az önfeledt, üres állapotot, ahol megjelenhet a spontaneitás. Közben mindig visszakúsznak pszichológiai maradványok, mint a szemek, amelyek nemcsak alakokat bontanak szét, hanem új testeket is létrehoznak. A festmény így sűrű, festőileg és eszmeileg is rétegzett térré válik. „Végülis mindenki a saját rögeszméit, szorongásait festi, és ebből mégis valami esztétikai egész lesz”.
Nagy Marcell képein az arcok gyakran nem portrék, hanem inkább maszkszerűek: a nyilvánosságra szánt én védelmi burka, amely mögött ott rejtőzik a személyes tapasztalat, az ösztönös belső kép. Nem a külső hasonlóság érdekli, hanem a „perszóna” kérdése: amit magunkra húzunk, amikor belépünk a világba.
Jellemző motívuma az erezetszerű alakzat is, ami tulajdonképpen minden kompozíciójának vertikalitását erősíti, mintha az alkotó azt keresné, hogyan kapcsolódnak össze a világ különböző szintjei: a látható és a láthatatlan, a testi és a transzcendens.
„Sokféle asszociációt megenged ez a forma: az erezet, a gyökérzet, a villám cikázása, a folyók kanyarulata, a test nyirokrendszere vagy épp a gombák micéliumhálózata hasonlóképp néz ki. A sámáni létrához hasonlóan ezek az alakzatok összekötik az „alsó” és a „felső” világokat: földet és eget, testet és lelket, életet és halált. Az átjárhatóság érdekel, az, hogy a lét önmagában is egyfajta köztes állapot”.
Nagy Marcell sokszor a már megfestett részeket újrafesti, elfedi – nem töröl, hanem rétegez, újraértelmez. A gesztusok időben ülepedő döntések, amelyek gyakran át- és átíródnak. Az így létrejövő képek emlékek, benyomások, jelenések kollázsai – valahol a tudat és a látomás határán.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Nagy Marcell műterméből, 2025.
© a művész jóvoltából
