„Valahol Kalábria és Korfu között kezdődik valójában a kék” – írta 1945 elején egy megátalkodott izlomániás valahol Alexandriában. Ha úgy vesszük, a félig angol származású Medcalf Laura festészetével olyan brit írók munkásságának folytatója, akik a tájat nem mint fizikai valóságot, hanem mint elmebeli konstrukciót teremtették újjá saját poétikus eszközeikkel. Az idő és a tér pillanatnyi leképezése kegyelmi állapot, amelyben a mítosz, a képzelet és az emlékezet felülírják a természet realisztikus ábrázolását. Az így létrejött táj a művészi invenció sajátos terméke. Az írók (D. H. Lawrence, Norman Douglas, vagy a fentebb idézett Lawrence Durrell) a nyelv eszközeivel képezték le a környezetet, ezzel szemben Medcalf Laura a színekre, a fényre, az anyagra és a gesztusok nyelvére támaszkodik munka közben. Az eredmény befogadói szemmel meglepően hasonló: úgy nyit meg mélységeket, hogy közben mégsem válik életidegenné. Sőt, képes boldogságot csempészni a szürke hétköznapokba.
„Hosszú időt töltök kint a képekkel terepen, de nagyon változó mindig az egész: sok minden függ a környezet sajátosságaitól, a víz, a homok összetételétől, a napsugárzás erősségétől.” Medcalf Laura számára fontos, hogy ember és természet együttműködéséből szülessen meg végül az alkotás. Minden széria egy konkrét helyhez kötődik, és ugyanúgy egy érzéshez: minden egyes festmény a művész pillanatnyi benyomásainak poétikus lenyomata. Vajon hogyan talált rá erre a különleges kifejezési módra, ami egyedül az övé? „Először kutatással foglalkoztam. Rengeteg elméletet tanultunk az egyetemen. Én például kémiai elemeket vizsgáltam: az érdekelt igazán, hogyan tudok megörökíteni növényi migráció-motívumokat. A brit Királyi Botanikuskert archívumában is kutattam a témával kapcsolatban.” Részben tehát nagyon tudatos volt ez a folyamat, a végső lökést azonban egy véletlen üzemzavar adta, ami kimozdította a komfortzónájából. „Otthagytam a labort, és kimentem a természetbe kísérletezni. Az egyetemhez közel volt a tengerpart, így a víz közvetlen közelében elkezdtem gondolkodni azon, hogy emberként hogyan kapcsolódunk a Földhöz, és miként hagyunk nyomot rajta. Ezt a kapcsolódást szerettem volna megjeleníteni.” Festményei azért is nagyon immerzívek, mert egyiknek sincs középpontja: a szemlélő bevonódik, részévé válik a képnek. Belső térképekként sajátos vizuális utazásra, merülésre invitálnak.
„Nem egy absztrakt kép láttán az az érzésünk, hogy szemünk a természet titkos műhelyébe pillant, és az élet szívverését tapintja” – írja Kállai Ernő A természet rejtett arca című tanulmányában. Medcalf Laura festményei valóban a természet műhelyében formálódnak, és ez azzal jár, hogy a művész nem tudja teljesen kontroll alatt tartani a folyamatokat. „Ezt a tónust soha nem lehet megvalósítani újra” – mutat például az egyik balatoni képre – „mert ez mind egy adott időben jött létre a pigmentek, a víz és a fény reakciójából.” Sajátos gesztusfestészet bontakozik ki előttünk: a festőnek a tájról kialakult pillanatnyi benyomása, aktuális lelkiállapota, a víztükör ringása ott lüktet laza, gesztusos vonalaiban. „Amikor a Balatonnál alkottam, érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire változékony. A víz számomra mindig egy olyan dolgot jelentett, ami nem áll, hanem áramlik, mozgásban van, és én ezt a ritmust dolgozom bele a festménybe.” Ezen kívül van még valami, ami állandóan jelen van az alkotásain: Laura a képek meditatív karaktere mellett az életöröm festője, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A vitalitás, a joie de vivre önfeledten fröccsen, buzog, örvénylik és árad a gesztusaiból, beteríti a festményeket. Talán nem véletlen, hogy ott szeret alkotni, ahol a föld és a víz találkozik: azt mondja, az elemek közelsége felszabadítóan hat rá. A saját két keze és egy japán ecset az állandó eszközei, de festett már több ezer éves fosszíliával is a devoni tengerparton, ahol így különösen drámai módon vált a kép az idő lenyomatává. Nem csoda, hogy festményei nagy hatást gyakorolnak a befogadóra: „Előfordul, hogy sírnak az emberek, mert megmozdít, felébreszt valamit bennük az alkotásom.”
„Az utazások, akárcsak a művészek, születnek. Nem lehet őket gyártani” – vallott saját írói módszeréről annak idején Lawrence Durrell. Medcalf Laura szintén ösztönösen talál rá azokra a helyszínekre, ahol alkotni tud, legyenek azok a Duna mentén, a Côte d'Azurön vagy éppen Bajorországban. „Az elmúlt két és fél hónap alatt tizenhatszor repültem, ami rengeteg, így teljesen kimerültem. Az egész alkotási folyamat számomra egy rituálé, viszont időben ez csak nagyon kis részét teszi ki a munkámnak. A nagyobb része a tervezés, az adminisztráció, a logisztika. Ez tud nehéz, nyomasztó is lenni időnként. Kell egy nagyon erős megszállottság hozzá, és kell erő is.” Most éppen Londonból tért vissza: a Towards the Centre – Hommage à Reigl című kiállítást látogatta meg, ahol az ő képei is szerepelnek több hazai alkotó mellett. „Utazás közben nagyon sokat gondolkodom: ilyenkor valahogy minden rátapad az emberre. Nagyon sok tapasztalat ér. Néha a természet mintha figyelne, kihívások elé állítana. Például amikor egy alpesi tóban alkottam, és nagyon-nagyon hideg volt, jéghideg volt a víz. Mindent előkészítettem a szokásos módon, az alkotás mégsem kékült be. Nem hittem el. Olyan volt, mintha a tó leckéztetni akarna engem, és közben figyelné, hogyan reagálok.” „És rájöttél valaha, miért nem kékült be?” – kérdezem. „Nem” – kacarászik önfeledten. „Látod – mutatja – ilyen fakók lettek. Aztán ez lett végül kék, amit utolsó nap csináltam. Az utolsó lehetőségem volt.”
„Már nem kívánom semmilyen módon kontrollálni ezt a hatalmas forrásanyagot. Ha én egyszer könyvet írok Corcyráról, az nem útirajz lesz, hanem egy vers.” Ezzel az ars poeticával örökítette meg a fiatal Lawrence Durrell görögországi benyomásait, és most, majd’ száz évvel később nagyon izgalmas látni, hogy egy fiatal, félig angol, félig magyar képzőművész mennyire hasonló hitvallást követ. „Szerintem nagyon fontos az elengedés. Annyira kontroll alatt élünk nap mint nap, és maga a víz, ez a megfoghatatlan tér segít ettől elrugaszkodni.” A vízzel és a véletlennel mint alkotó társakkal együtt dolgozni: Medcalf Laura így teszi jelenvalóvá számunkra a tájat, ugyanakkor újra is rajzolja azt sajátos együttműködésben a természettel. Az ő saját belső élménye éppúgy a kép részévé válik, mint az őt körülvevő természeti képződmények: a zátonyok, a nádas, vagy a fluoreszkáló mikroorganizmusok a vízben.
AZ ÖSSZES KÉP: Pillanatok Medcalf Laura alkotófolyamatából és részletek a kiállításokból. 2026.
© a művész jóvoltából. A portré és a két kezet ábrázoló kép Cece di Paolo fotója.„Az egész folyamat egy kör” – mondja. „Minden az életemben egy kör. Minden visszajön.” Kezdem azt hinni, rossz publicisztikai műfajt választottam. Az interjú talán tévedés: Laura munkájáról nem riportot kellene írni, hanem verset. Verset vízgyűrűkről, növényi migrációról, biolumineszcenciáról, korallokról és a nagy kékségről – egy boldog felfelé zuhanásról a középpont felé.
