Felidéznéd pályaindulásodat?
Sikeresen megvédtem a diplomámat 2007-ben, MAOE Diplomadíjat kaptam. A két-három évre rá létrejött Kogart Galéria művészei közé is beválasztottak, megvásárolták a műveimet, ott volt az első nagyobb egyéni kiállításom. Már Kogart-osként megkaptam a Derkovits-ösztöndíjat, ami sokat lendített a pályám beindulásán. Ez egy szakmai díj, és igen nehéz elnyerni, pláne szobrászként. Talán felfigyeltek a munkáimra, vagy csak szerencsém volt. Mindenesetre nekem sokat segítet. A Kogart megszűnésével kicsit megtorpant a pályám lendülete, ezért külföldi irányba gondolkoztam, de akkoriban nem volt még annyi lehetőség. Voltak megjelenéseim csoportos kiálltásokon, például Szlovákiában, és ezeken sok kiváló művésszel ismerkedhettem meg. 2019-ben bemutatkozhattam a Műcsarnokban is Külön ter(m)ek címmel, ahol az addig elkészült munkáim teljes egészében együtt megjelenhettek. Szóval jól indultak a dolgok, pedig szobrászként talán nehezebb, hiszen tárgyakat hozunk létre, és az anyag „ visszaszól” a kísérletezés során, a vele való munka sokkal lassabb.
Két kecskeméti acélszobrászati művésztelepen is részt vettem. Az ezeken való részvétel nagyban formálta az anyaggal való lehetőségeimet. Ott ismertem meg, hogy miként lehet lézerrel dolgozni, hiszen egy bizonyos lépték felett nem lehet mindent kézzel megcsinálni. Ugyanakkor most próbálok visszatérni a tárggyal való közvetlen munkára, az anyaggal való párbeszédre, hogy ne legyek annyira kitett a lézervágó cégnek. A műtermem acélasztalán kezdek dolgozni, rajzolni, nem digitálisan. Mindent én csinálok, nincs ipari technológiám, így végig tudom követni a folyamatot, aztán a léptéket lehet változtatni. Lassabban haladok, és közben számtalan apró technikai részlet alakítja a munkámat. 
Korábbi melankolikus, monokróm munkáidhoz képest változott-e az alkotói hangod, ha igen, hogyan?
A Csókolom, Marci lejöhet? kiállítása egy teljesen új vállalás a részemről. Megjegyzem, már a stéges sorozatomban szerepeltek hasonló, szobrászi eljárású munkák, így az irányváltás akkor kezdődött. A korábbi munkák acéllemezekre készültek, reliefmintázásra épülnek. Az a technológia, amit én kitaláltam, a mintázásra vezethető vissza. Az egyetemi évek alatt mintázással formákat és vonalakat határoztunk meg, majd bekarcoltuk az anyag felületébe. Ez a metódus ültetődött át fémlemezeimbe, az ott megjelenő, első réteget képező grafikai rendszer ebből jön. A mostaniaknál ezt a réteget elhagytam, változott az alkotói hangom, de valójában nem léptem olyan hatalmasat. A rétegződés során az első réteg helyébe a fal lép, de ugyanaz a gondolatmenet. A diplomamunkám óta a „nem hely” fogalmát járom körül. A terek iránti kötődés hiányát, ami nálam személyes. Első generációs, agglomerációból ingázó gyerek voltam, talán erre is visszavezethető. Ahogy például a vésés is. Sokat bajlódtam az írás tanulásakor a ceruzával, olyan erősen nyomtam a papírra, hogy kiszakadt.
Mesélj kiállított műveid technikáiról, alkotói folyamatodról!
A mű megszületésének kezdete mindig papíron történik, a grafikából indulok ki. Ezek nem a megszokott, kimunkált rajzok, hanem olyanok, mint a tervrajzok. Aztán annyira eljátszom vele, hogy végül maga a rajz megsemmisül. Az alkotói folyamat második lépcsőjeként már létrehozom a tárgyat. Van egy elképzelésem, hogy hogyan képezem majd a formákat, miképpen tudom megvalósítani a térbeliséget.
Ez nem egy vizuális, színekkel való játék, alkotásaim mindig monokrómok. Amennyiben beléjük festenék, grafikus vagy festő lennék. A színt egy utólagos játéknak élem meg. Valójában pőrén is tudom értékelni a műtárgyat, amikor még nem került rá a festékréteg. Síkokban és méretekben „játszom” velük, beforgatom az elemeket, akkor jön létre a tériség.
Munkáim alapvetően az ember alkotta környezetre reflektálnak. A mostani tárlatom esetében a gyermekhez való viszonyunkra kérdezek rá. Hogy hogyan képzeljük el saját magunk számára ezeket tereket, hogyan gondolkodtak a felnőttek gyermekük felneveléséről. Nem a retró felől közelítek a játszóterekhez, hanem a bennük tárgyiasuló gondolat, gondolkozásmód felől.
Hintáiddal, mászókáiddal egyfajta nosztalgikus érzetet is ki akarsz fejezni?
Nem, de a nosztalgia érzete óhatatlanul is benne van ezekben a munkákban. A Csókolom, Marci lejöhet? cím is azt a hangulatot akarja visszahozni, ahogy megéltük gyermekkorunkat. Nekem is vannak kisgyerekeim, és az én gyermekkoromnak és az övéknek a folyamatos ütköztetése zajlik bennem. Az adott kor mindig erősen tematizálja a játszótereket, gondoljunk a hidegháború alatt felállított rakéta alakú mászókára, amit azért nem hoztam ide, mert túlságosan retró. Annál kevésbé direkt és izgalmasabb a gömbmászóka, és jellemzőbb arra a korra és szemléletre. Ezek a játszótéri eszközök sokkal inkább magukra vigyáztak, mint ránk, ellentétben a maiakkal. Az én szüleim nem ücsörögtek a játszótéren, csak leküldtek játszani, legfeljebb a konyhaablakból figyeltek. Ezek a helyzetek meghatározzák felnőtt énünket, és kíváncsi lennék, milyen hatást eredményeznek a mostani gyerekeknél a mindentől megóvó játékok. Csak mintegy száz éve vannak játszóterek, érdekes lenne vizsgálni a változását a Pál utcai fiúk grundjától a mai Eu-konform terekig, hogyan változott a szemlélet, ami bennük tárgyiasul.
Milyen kedves emlékeket őrzöl ezekről a játékokról?
Hintázni mindig nagyon izgalmas volt. Emlékszem, azzal riogattak, hogy ha túlhajtod magad, át fogsz vele fordulni. A homokozós betonkockaelem és a csúszda is beleívódott az emlékeimbe. A csúszda kiégett, kiszívta a nap, és belecsúsztunk a homokozóba. Az itteni egyik munka is ez. A sátormászókába beszorult valaki, és ki kellett szabadítani. Ugyanakkor számomra nem ezek a „történetek”, hanem a tárgyak érdekesek.
Hogyan találtál rá a hinta motívumára, mit tartasz a legfontosabbnak elmondani róla?
Kerestem egy olyan elemet, amihez valamilyen személyes kötődés fűz. Minden tárgyhoz, amit megcsinálok, van kötődésem. Azt a pozitív megélést akartam visszahozni, ahogy a kislányom fejlődését látom, hogy szeret velem hintázni. Ezt a kötődést a páros hinta remekül érzékelteti. Ez a brutalista szerkezet számomra egy felnőtti megtartó erőt jelképez, míg a mozgása egyfajta determináltságot fejez ki, hiszen nem teljesen szabadon leng. Mindez azt írja le, hogy mindenki hoz magával valamit a családjából, ami meghatározza, de önmagát is hozzáadja, van egyfajta függetlenség, hogy mennyire hajtom. A libikóka még egyértelműbb üzenetet hordoz, az egymásra utaltságot.
Mutasd be röviden a Gömb (piros) (2025) című festett acélmászókádat! Amit mi „Halálcsillagnak” hívtunk.
Ennél a mászókánál a formaiság ragadott meg. Van egy nagyon erős térbelisége, amivel kapcsolódik az előző munkáimhoz. Formájában egy Földre való utalást vél felfedezni a látogató. Ideológiai-nevelési szerepe is lehetett akár, hogy az ifjú nemzedék felmászik, és meghódítja a gömböt. Talán így is éli meg egy gyerek, ezért próbáltam némileg alulnézetből megjeleníteni, egyfajta monumentalitást kifejezni. Azért is növeltem meg a tárgyaim méretét, hogy lehessen őket megfogdosni. Mindegyik acélból van, kézzel nem lehet meghajlítani. A villanyoszlopos munkáimnál látható, hogyan léptem mindig tovább, ez a munkám már mindazoknak az esszenciája.
A munkáim egyszerű, leíró címet kapnak, nem szeretném a nézőt vezetni. Remélem, nemcsak a retrót látja majd bennük, hanem az én értelmezésemet is.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Németh Marcell - Csókolom, Marci lejöhet? c. kiállításából, Szikra Képzőművészeti Bemutatóterem, 2025.
© a művész és a Szikra Képzőművészeti Bemutatóterem jóvoltából. Fotó: Hegyháti Réka
