Anselm Kiefer Firenzében

Szellem és anyag, emlékezet és jelen, mítosz és történelem.

Érzékeny és megrendítő a Palazzo Strozziban Fallen Angels címmel megrendezett átfogó Anselm Kiefer-kiállítás, ami tulajdonképpen egy igen mély reflexió az emberi természet múltjáról, jelenéről, jövőjéről, annak konfliktusairól, ellentmondásairól, valamint lehetőségeiről.


A palota belső udvarában már egyből egy hatalmas mű fogadja a látogatót, az Engelssturz, ami kifejezetten erre a kiállításra készült. Az óriási kompozíció izgalmas dialógusban áll a reneszánsz épülettel, és nemcsak azért, mert Kiefer műve gyorsan felfejthető művészettörténeti referenciákat tartalmaz, hiszen ennél sokkal fontosabb, hogy mind a teret, mind a festményt a humanizmus eszméje teszi jelenvalóvá. Az óriási vászon központi figurája Luca Giordano Mihály arkangyal figuráját parafrazeálja, aki épp kiűzi a fellázadt angyalokat a mennyből. A karakter erőteljesen kiviláglik az arany háttérből, ami a transzcendenciát szimbolizálja, míg a földre taszított, bukott angyalok homályba merülnek és szinte beleolvadnak a környezetükbe, miközben anyagiságuk dominánsabb. A mű a rossz és a jó harcának szimbóluma, éppúgy, ahogy jelzi a föld és a menny, a spirituális és a materiális dimenziók közötti kapcsolatot. És Giordano festményeivel ellentétben a bukott angyaloknak itt sokkal nagyobb jelentősége lesz, hiszen a földre érve emberi minőségekkel gazdagodnak.
A következő térben a képből kiugró hatalmas repülőszárny ragadja meg a figyelmet: a Luzifer-mű az Engelssturz gondolatiságát folytatja, azonban az angyalok és a repülőgép szárnyainak szembeállítása nemcsak az égi és a földi dimenziók különbségeit juttatja a néző eszébe, hanem a pusztulás és a destrukció érzetét is felkelti a befogadóban. A sérült repülőszárny ugyanakkor az Ikarosz-mítoszt is megidézi, a kép így emlékezteti a nézőt arra is, hogy az emberi korlátjai nem átléphetők.

A kiállítás második terét az arany háttér előtt megjelenő gigantikus napraforgók dominálják, amelyekkel Kiefer a napkultuszokat idézi meg. Ezek a képek a sötétségen felülemelkedő fényt ünneplik, miközben megidézik Van Gogh festményeit, valamint Platón filozófiai elmélkedéseit a valóság és látszat különbségeiről. 

A következő terem, bár kicsit didaktikusnak hat, mégis jól érzékelteti, hogy Kiefer számára a festészet tulajdonképpen filozófia: az itt látható három friss kép ókori filozófusok képét mutatja fel, mintegy jelzi azt is, hogy a gondolataik és eszméik tereken és korokon átívelően érvényesek. A preszókratikusok portréi egy fából nőnek ki, Az athéni iskola Raffaello freskóját parafrazálja, az Ave Maria pedig a szentséget ünnepli.

A nyolcvanas évektől kezdve Kiefer előszeretettel használta a vitrineket, amelyekbe különféle anyagokból, tárgyakból és feliratokból álló installációkat hozott létre. Ezek közül hármat láthatunk a következő térben, az egyikben egy napraforgó, a másikban egy lógatott növény, a harmadikban pedig egy létra dominál. Miközben ezek a művek teli vannak mitologikus és kabbalisztikus utalásokkal, Kiefer magánmitológiáját is tovább mélyítik.

A következő térben viszont Kiefer irodalmi kapcsolódásait érhetjük tetten. A falakon levő festmények is izgalmasak, de valójában a középső vitrin áll a fókuszban, a Locus solus, ami Raymond Russel könyvére utal és a verbális és vizuális közötti határvonalat kutatja. Középen egy belógatott emanáció látszik, míg a tér aljában egy destruált környezet, amelyből fogak nőnek ki. A bizarr látvány egy destruált és szürreális tájat vetít a néző elé, aki evidens módon megborzong ettől az installációtól.

Ezután a kiállítás talán legerősebb termébe érünk, ami egy immerzív installáció: Kiefer hatvan festményével vannak kitapétázva a falak, azokkal, amelyeket a művész az elmúlt negyven évben festett. A tér közepébe egy hatalmas tükör került, ami izgalmas reflexiókat hoz létre, miközben lehetővé teszi, hogy magunkat is meglássuk ebben a térben. Totalitás és törékenység, talán ezek a fogalmak azok, amelyekkel leginkább szembesülünk ebben a térben.

E sötét terem után izgalmas átmenni a következő térbe, ami szinte vakítóan világos. Ha az előző a pokol volt, ez biztosan a menny, a térbe installált fafejű menyasszonyokkal, az idillinek ható kontextussal, amelyben a rokokó hangulata éppúgy megidéződik, mint az antikvitás letisztultsága. Istennőket, Szűz Máriát, udvarhölgyeket látunk ebbe a térbe, ami totális feloldozást jelent a korábbiak súlya alól. 

A tárlat a Heroische Sinnbilder fotósorozattal zárul, amelyen az identitáskeresés gesztusa jelenik meg. A náci kézlendítés, az uniform az alkotó saját német származásával való küzdelmét mutatja fel, miközben a végtelennek ható táj az ez alól való felszabadulást jelenti.

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Anselm Kiefer. Angeli caduti kiállításából, Palazzo Strozzi, Firenze, 2024.

Fotók: Ela Bialkowska, OKNO Studio Ⓒ Anselm Kiefer.

— Kocsis Katica

2024. máj. 15., szerda 03:05
ajánló

Vető Orsolya Lia: Olvadó mintázatok

Vető Orsolya Lia: Olvadó mintázatok // Virág Judit Galéria

támogatók