Szétszóródó papírlapok, rajtuk rajzok, töredékes mondatok és félbemaradt gesztusok. A tér közepén fekete színű, bizonytalanul billegő asztal, mellette szék és festőbak, melyek mintha saját súlyuktól is összeroppanni készülnének. A nyomok heves érzelmekről és dulakodásról árulkodnak, akárcsak egy bűntény helyszíne. Az alkotó hiánya feltűnőbb mint valaha - létezését a művészi munkák őrzik, melyek úgy ömlenek szét a szobában mind a döngő árvíz, minden bizonyítékot láthatóvá téve.
Barthes megölte a szerzőt, Danto eltemette a művészetet, Walter Benjamin felszámolta a képek auráját, Pataki Luca pedig most a művészt teszi el láb alól. De ki ez a „művész”? Egy hús-vér személy? Egy efemer entitás, amelyet időről időre felölt viselője? Vagy egy mindinkább a fogyasztói logika szerint működő brand? Vajon el lehet-e pusztítani úgy, hogy ne haljon meg vele az egyén?
Arnold Gehlen szerint a modern művészetben az alkotás és a magyarázat végleg szétválik, a művet immár szükségszerűen kísérik a kommentárok. Az azonban aligha ilyen egyértelmű, hogy a művész lénye is ugyanilyen könnyedén leválasztható lenne az általa kiválasztott individuumról. Ha igen, akkor a művészi gondolat többféleképpen is kivégezhető. Elpusztítható, ha az egyén az egzisztenciális kényszerek miatt a piac logikájához igazodik, és a kereslet diktálja azt, hogy mit hozzon létre. Megsemmisülhet, ha a folyamatos visszautasítások végül a pálya elhagyására kényszerítik. És megszűnhet akkor is, ha az AI-programok végérvényesen átveszik az alkotás folyamatát, kiüresítve az eredetiség fogalmát.
Tagadhatatlan, hogy a művészt szétbonthatatlan kapocs köti össze korával, társadalmi szerepével és a világgal, amelyet nap mint nap tapasztal. Nem képes a külső tényezők nélkül értelmezni önmagát és környezetét. Egy biztos: a mindenkori művész bizonyossága csakis a teremtő és pusztító ereje, ez az egyetlen, amely konstans, minden más soktényezős képlet.
Pataki Luca művészetében az önvizsgálat és az önmagával való szembesülés kiemelt szerepet kap. Ehhez a ház, az önarckép és a labirintus motívumait hívja segítségül. 2020 januárjától egy új szegmenst nyitott meg munkásságában - az ötperces rajzokat. Ezeknél az alkotásoknál a gyorsaság a meghatározó, amellyel olyan spontán, akaratlan gesztusokból születő képek jönnek létre, amelyek a művész pillanatnyi lélekállapotát és tudatalattiját hozzák felszínre.
Az installációban a földön elterülő rajzok organikus szőnyegként fonják körbe a teret, kontrasztban a fekete bútorok súlyos jelenlétével. A sötét szín origóként működik: egyszerre kezdet és vég, nullpont, ahol a néző kilép az idő lineáris rendjéből. A kiállítás így mintha alászállt volna az idő törvényeinek, ahol egyszerre lehetünk szemtanúi a művész halálának és újjászületésének. A ház és az önarckép szimbólumai töredékesen jelennek meg a lapokon, ahol traumák vágyak és emlékek keresztezik egymást. Ezek a töredékes emlékek lassan labirintusszerű térbeli formákká válnak, egy mindent elsöprő belső bolyongássá a legmélyebb érzések, emlékek és traumák útvesztőjében. A néző ezen a ponton ocsúdik fel, hogy tulajdonképpen saját életének fragmentumait szemléli, olyan emlékfoszlányokat, amelyeket mindannyiunk magunkban hordoz. Ezeknek összekapcsolása, elemzése, értelmezése, megtartása és elengedése tulajdonképpen a legnagyobb megoldásra váró rejtély. Pataki csupán képes arra, hogy mindezt vizuálisan formába öntse. Képessége egyszerre ajándék, teher és felelősség.
A falon sorakozó műanyag tárolódobozok tizennégy stációt, Pataki személyes passiótörténetét idézik meg. Mindegyik dobozban naplók, jegyzetek, rajzok, térkép vagy óra lapul, ezek a művész életútjának dokumentumai és relikviái. A sorozat azonban nem jut el a Golgotáig és a keresztút akár lezáratlan is maradhatna, ha nem lenne a kiállítás utolsó eleme a hozzá készült kiadvány, telis-tele ismerős alkotók értelmezésével.
A kiadványt akár a művész feltámadásaként is értelmezhetjük, hiszen közösségi gondolkodássá tágítja a kérdést. Pók Tímea szövege például kézikönyv arról, hogyan akadályozzuk meg, hogy gyermekünkből alkotó váljon; Visnyai Zoltán ódája sötét fordulattal ér véget, Rékai Márk tanulmánya pedig tűpontos látleletet ad a művész rettenetes kiszolgáltatottságáról a technológiának. Szilák Andrea n-szer összegyűrt képmása a repetitív pusztulás és újjáéledés állandósult folyamatát ábrázolja, Tayler Patrick mobilfotói pedig önironikusan reflektálnak saját alkotói ambícióira.
Hogy ki a művész valódi gyilkosa? Tekinthetjük úgy, hogy a közönség, illetve annak hiánya. A befogadó egyre inkább felmorzsolódik a végtelen információáradatban. Ha mindent néz, semmit sem lát. Ha minden képet a szeme elé tolnak, akkor éppen a látás képessége szűnik meg számára. Legalábbis nem lát úgy igazán, hiszen végtelen mennyiségű gondosan megkomponált tartalmak veszik körbe, amelyeket nincs ideje sem feldolgoznia, sem megemésztenie. Nincs ideje gondolkodnia, helyette pillanatot nem fecsérelve kell újra fejest ugrania egy újabb igerrel teli medencébe, nehogy bármiről is lemaradjon.
A kiállítás nem adhat egyértelmű választ arra, hogy mi vagy ki a művész, és hogyan hal meg. Inkább arra kényszerít, hogy mi magunk szembesüljünk a kérdéssel, hogy mit jelent számunkra a művészet, és mit kezdünk a látás felelősségével. A halott aktája nyitva marad és a bűntény rejtelmeit nekünk kell tovább felderítenünk.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Pataki Luca kiállításából, Liget Galéria, Budapest, 2025.
© a művész és a Liget Galéria jóvoltából.A művész a Concorde téren felállított guillotine mellett áll, némán és elszántan. Egy pillanat múlva lassan, komótosan elindul a szerkezet mögé, letérdel és előrehajol, fejét a tiló reteszébe teszi. Kezébe veszi a kötelet, becsukja a szemét. Egy határozott mozdulattal ránt egyet a pertlin, a penge süvöltő hanggal lecsap. Az alkotó feje koppan a kövön.
A néző egy pillanatra döbbenten nézi a telefonját, majd görget egyet a képernyőn.
Továbblép egy főzős videóra.
