Milyen emlékeid vannak képzős egyetemi éveidből?
Első generációs művész vagyok, az első a családban aki ezt a pályát választotta. Édesapám mérnök, édesanyám diplomás ápolónő. Mindketten Magyarországon tanultak, mert nem volt lehetőségük elkezdeni az egyetemet a Ceaușescu-érában. 1990-ben jöttünk át Erdélyből.
2007 és 2012 között jártam a Képzőművészeti Egyetemre, 2012-ben diplomáztam, 2013-ban elvégeztem a tanár szakot is. Nagyon érdekes öt-hat év volt ez az életemben. Elsőre nem vettek fel az egyetemre, így egy fél évet töltöttem a Berzsenyi Dániel Főiskola rajztanár szakán, amit végül nem vittem végig.
A Képzőn Szabados Árpád volt a mesterem, rendkívül hálás vagyok, hogy ő tanított. Mellette mindvégig Kiss Péter is oktatott. Sokat tanultam tőlük, majd személyváltás miatt Bukta Imre vett át minket, nála diplomáztam. Imre művészként és pedagógusként is fantasztikus, tőle is sok iránymutatást kaptunk. Nem nagyon akart belenyúlni Árpád módszerébe, tiszteletben tartotta pedagógiai munkáját, ezért egy kicsit hátralépve figyelt minket.

Ami még meghatározó élményem ebből az időszakból, az a 2008-as válság. Emlékszem, olyan volt, mint amikor iskolás koromban néztük a televízióban a World Trade Center tornyainak lerombolását. Behívott bennünket Kőnig Frigyes rektor az egyik anatómia órán, és elmondta, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy az egyetem védett falain belül vészeljük át ezt a szörnyű időszakot. A képzőművész szakma, a műtárgypiac érthetően  nem volt prioritás.
A kezdeti időszakra visszagondolva, úgy kellett kipuhatolni a lehetőségeket, mint egy vaknak. A szakmába való beletanulás, a kereskedelmi galériákkal való tárgyalás, egy számla kiállítása is új volt, bele kellett rázódni. Végülis ez a pálya a kereskedelem irányába is kifuthat, hiányolom, hogy az egyetem erre nem készít fel eléggé. Számomra az is nehézség volt, hogy a középiskolai folyamatos feladatteljesítés után rá kellett jönnöm, hogy az én szakmám nem egy mérnöki munka, nem egy sportteljesítmény, itt valóban meg kell találnia az embernek önmagát. 
Minek hatására alakítottad ki posztapokaliptikus hangulatú, szürrealisztikus alkotói nyelvedet? Mestereidtől vagy máshonnan jött?
A mestereim mindketten nagyon különböző karakterek voltak. Árpád kötődött az informel és tasiszta festészet hagyományaihoz, állandó példája volt Miró. Az egyetemességét lehetett tőle megtanulni. Imre pedig egy lokális gondolkodású, mégis egyetemes alkotó. Egy nagyon kozmopolita, illetve egy mikro-makró felfogást kaptunk ily módon, úgyhogy csak pozitívumként szólhatok róluk. 
A kérdésedben említett posztapokaliptikus hangulatú, szürrealisztikus alkotói nyelvemet nem feltétlen az ő hatásukra alakítottam ki. Korán elkezdett érdekelni, és az egyetemen végigkísért a szürrealizmus hatása, zsigerileg ez a megélésem a világgal kapcsolatban. Minden korban gondolják azt emberek, hogy most fog eljönni a világvége, az én életem a végjáték, én tapasztalom meg elsőként. Erre részben én is rájöttem, részben mindez árnyalódott azzal, hogy az a lineáris történetszemlélet, amit az iskolában tanultunk, időközben inkább körkörössé vált. Nem gondolom azt, hogy a mi jutalmunk lenne a világvége, ezt többször megnyerték már emberek, ez nem egy sajátos kor privilégiuma.

A T.I.F.F – Tamagochi is Fasting Fantasies című tárlatod címével mit üzentél?
A címadással a képek egyik fő motívumát emeltem ki. A képekre nézve amúgy több párhuzamos történet fut rajtuk egybe. A mögötted látható kompozíción is egy tamagoccsi motívum van, amivel nosztalgikus a viszonyom. A 90-es években ez óriási divat volt, a japán gyerekeket edukálták vele arra, hogy fájdalommentesen tanulják meg a gondoskodást. Etetni, itatni, altatni lehetett ezeket a digitális lényeket, amiből engem az etetés fogott meg. Próbáltam úgy megjeleníteni ezeket a kütyüket, mintha lelkük, testük lenne. Ellentmondásos, hogy valami testetlen, szellem nélküli dologba „töltünk be” adatokat. A nyelv is úgy fejezi ezt ki, hogy etetjük az algoritmust, etetjük az AI-t. Ez a kapcsolat a képek és a gondolat között. Nekem nem volt tamagoccsim, szemlélőként a jelenség érdekelt.
A kiállítóhely emeleti részén beszélgetünk meghökkentőnél is meghökkentőbb formák, figurák „társaságában”. Mit mondanál el a „párként” bemutatott Aquarius Season (2025) illetve Curling Goblin (2025) olajjal, akrillal készült kompozícióiról?
Az egész kiállításról azt tudom elmondani, hogy ezek az alkotások folyamatában születtek az idei év során. Ezáltal kicsit lazább az összekötésük, nem egy konkrét koncepció vagy narratíva áll mögöttük.  Még tavaly év végén kezdtem őket festeni, amikor a vízipisztoly motívuma foglalkoztatott, mint egyfajta bagatellizálása, önmagamtól való eltávolítása a háborús történeteknek, amiket nap mint nap hallunk. Jól emlékszem arra a februári napra, mindenkit mélyen érintett. 
A mostani képeim nagyon analóg módon készülnek a mesterséges intelligencia által generált kompozíciókhoz, de én magam vagyok az AI, próbálom távol tartani magamtól, de figyelem. Nagyon közel kerültünk hozzá, én tartok tőle, a digitalizációval kapcsolatos viszonyom ambivalens.  Ami az anyagi világból megmaradt, az pont a festés.

És a totemszerű építményeket ábrázoló műveidről (Pipelines 2025, Twin Towers 2025, Memory Totems 2025)?
A totemszerű képek összekapcsolódnak a Ludwig Múzeumban látott Esterházy Art Award Short List What we believe in/ Amiben hiszünk című kiállításával, ahol én is szerepeltem. Volt ott egy zöld színű kapu, amibe festményeket foglaltak bele. Ez kicsit emlékeztetett a székelykapura. Elgondolkodtam az identitásomon, hogy milyen vizuális emlékeket hozunk magunkkal. Számomra ilyen a székelykapu, illetve a kopjafa. Ez utóbbit tudatosan is elővettem. Az tetszett benne, hogy a geometrikus motívumok mindegyike valamilyen jelentést hordoz, olvasható, például van férfi, van női oszlop. Ezt akartam lértrehozni futurisztikus formában, amikor a jelentések már elhomályosulnak. Furcsán tekintünk a jelenből a jövőre, ez inkább spekuláció. Szerintem nem igazán értjük a jövőt, mert azt csak a jelenből tudjuk elővetíteni, és amint benne vagyunk a jövőben, az már a múlt, ezek a síkok keverednek a képeimen is. Futurisztikusnak tűnhetnek, de sokszor az már a múlt, mint például a tamagoccsi. Nem véletlen, hogy a 60-as évek sci-fijében senki sem ábrázolt tableteket vagy okostelefonokat. Nem gondolhattuk, hogy egyszer ennyire egyszerű és bonyolult lesz az élet. Ugyanakkor a 80-as években születtem, a generációm tudhatta volna, hogy az internet később ennyire fontos lesz. Az okosabbak tudták.
Kiállításod hol groteszkbe, hol bizarrba hajló alkotásai egyfajta társadalomkritikát is megfogalmaztak?
Amennyiben viszolygást váltanak ki a képek, akkor igen, amennyiben megnyugtatóak, nem. Ez kontextusfüggő. Nincs műalkotás néző nélkül, és a kontextus határozza meg a művet. Én ebben hiszek. Amennyiben kritikai él kirajzolódik, akkor az ott van. A szándék talán nem, próbálok tárgyilagos maradni. Hogy műanyagszemét vesz körbe minket, az engem nem tölt el rettegéssel, de a képek esztétikájában megjelenve akár a fóbia kategóriájába is tartozhat. Sokszor utalok fóbiákra a képeimen: ilyen az autó, a mikroműanyagok.
Egy rólad szóló cikkben említed az általad kedvelt maszkolás technikáját. Elmesélnéd, hogy hogyan készül az elejétől a végéig egy műved?
Ez egy valid technikai kérdés. Ugyan van a térben olyan mű, amin maszkoltam, de már nem maszkolok. Az anyagokkal való bánásmód nálam meghatározza a technikát. Kezdem teljesen háttérbe szorítani a sok évig használt akrilt. Mivel egyre több olajtecnikával készült képet festek, ezeken nem nagyon lehet maszkolni. Mivel eltűnt az akril, vele a maszkolás is, próbálom a technikai mankókat elhagyni.

Milyen olvasmány vagy képi élmények hatnak rád a motívumaid létrehozásában?
Olvamányszinten engem más érdekel, és általában váltakozik, hogy éppen milyen periódusomat élem. Amikor többet olvasok, kevesebbet nézek, amikor többet nézek, kevesebbet olvasok. Ez a két dolgok különválik nekem, a képek inpirációs forrásai pedig inkább filmek, bármilyenek, de főként a sci-fi műfajból. Néha meglepő helyről jön inspiráció, de inkább vizuális dolgokból.
Tervezed-e később, másutt is bemutatni az október 19-én bezárt T.I.F.F –Tamagochi is Fasting Fantasies műveit?
Valószínűleg nem. Ezek a művek új ösvényeket nyitottak újabbak létrehozásához. Van a mostani tárlaton olyan kép, aminek a motívumait szeretném jobban körbejárni. Szeretem, ha organikusan kapcsolódnak a műveim egymáshoz, amikor ötletet adnak. Ezeken az új ötleteken dolgozom most.