A pécsi művész vibráló, színnel telített festményei és filcreliefjei bevették a Hybridart Space kiállítóterét. Mit bevették, meghódították! Szinte zsong tőle a fejünk: a február végéig látogatható Érzékeny feszültségek, lírai robbanások című kiállítás autonóm életet élő képei mintha Keserü Ilona és Benkő Barnabás festészetének vadóc szerelemgyerekei lennének, ha fogalmazhatunk egészen profánul, elnézve az egyes vásznakon a színekkel való bravúros játékot, illetve a rend/káosz váltakozásán alapuló szerkezetet. 
Bóbics Dia művészetéről szólva az „intermediális” nem egyszerűen jelző, hanem annak mutatója, ahogy egy rendkívül színes és öntörvényű egyéniség utat tör magának a különböző műfajokon és matériákon keresztül. Látásmódja absztrakt, azonban mégsem nélkülözi teljesen a történetmesélő szándékot, hiszen a festmények terébe lépve óhatatlanul részesévé válunk valamiféle narratívának. Az egyik képen vadállat sétált előttünk, látjuk a karmai nyomát, pettyegetett bundája még megvillan a festékrétegek között, amott eső esett, kicsit távolabb zöld növények fonták be a vásznat. Nagy, álmos dzsungel költözik belénk, amely több szinten él, zsibong és lüktet a talajtól a lombkoronaszintig: látszólag kaotikusan, ugyanakkor egy szigorú belső rendnek engedelmeskedve. Bóbics képeinek vadócsága ugyanis csalóka: valójában ott duzzad bennük a mesterségbeli tudás, a színelmélet alapos ismerete, az anyag szeretete, sőt, különböző művészettörténeti utalásokat is felfedezhetünk bennük. Rendezetlennek ható textilinstallációi vagányul vibrálnak a térben, mégis megidézik bennünk a törzsi maszkok és ősi totemoszlopok csendjét: megállítanak egy pillanatra, kizökkentenek az időből. Éppen azáltal, hogy teljesen irracionálisak, visszacsempészik elvarázstalanodott világunkba a mágiát. Egyik ilyen objektjén, vagyis „totemoszlopán” a filcre festékszóró spray-vel fújt vonalak keltenek 3D-s hatást, és Bóbics a festményeken is előszeretettel játszik ily módon a térbeliség érzetével.
Képeit a graffitiket idéző erős, élénk színek jellemzik: az összhatás annyira dús, sűrű és dzsungelszerű, hogy a művek szinte élő szervezetként burjánzanak a falon. Bóbics alkotói metódusához hozzá tartozik, hogy minden esetben valamilyen eszközzel még belenyúl a képbe és manipulálja azt: különféle sablonok, stencilek és festékszóró spray nyomai látszanak közelről, visszakaparások, a vászonra „rányomdázott” részek. Mindegyik képről süt, hogy alkotójuk mennyire élvezi ezt a fajta kísérletezést, a különböző anyagokkal, a különböző érzetekkel való munkát. A képek címe is gyakran utal arra, hogy a látásmód, amivel készültek alapvetően nonfiguratív, azonban mégiscsak megjelenik bennük egyfajta narratív szándék. Ilyen például a Grid/Rainy day, amelyen szerkezetét tekintve a „rácsozatot” ugyanúgy felfedezhetjük, mint a szemerkélő eső repetitív mintázatát. Feltűnően sok Vineyard témájú festményt látunk, ezeket az alkotó elmondása szerint a Hajósi Művésztelepen töltött idő inspirálta. Egyáltalán, maga a táj egyre többször válik számára ihletforrássá, így időnként a festmény alapstruktúráját már eleve úgy alakítja ki, hogy egy valós térre, jelesül mondjuk a szőlőskertre gondol.
Noha Bóbics Dia évekig tanult Münchenben a Művészeti Akadémián, képein nagyrészt mindenkori otthonának, Pécsnek az éghajlata uralkodik. Gálosi Adrienne írta egy könyvében (Kontúrok, 2025) a Pécsi Iskoláról, hogy „alkotói a színek megtanulható grammatikáját anyanyelvként beszélik”. Ez a megállapítás maximálisan igaz Bóbics Diára is, aki nem mellesleg majdnem egy évtizede adjunktusként dolgozik a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. Ő maga azt vallja, hogy a legendás pécsi „Nagyok” (Keserü, Lantos, Martyn) óhatatlanul hatnak az új pécsi generációra, és a művészek egymás munkásságát is figyelemmel kísérik, annál inkább, mivel gyakorta egy műteremben dolgoznak. További izgalmas életrajzi adalék, hogy Bóbics Münchenben a „legnagyobb élő absztrakt festőnek” tartott Sean Scully tanítványa volt, és Scully igen gyakran említi különböző interjúkban a zene inspiráló hatását.
Bóbics ezzel szemben szívesebben hallgat krimiket alkotás közben, őt ez segíti az elmélyülésben. Például a tavalyi Columbo-effekt kiállítás, aminek ő is részese volt, innen kapta a címét. Csakhogy van itt még valami: Bóbics gyakran képei mélyére rejt olyan ösztönösen megfestett, gesztusszerű „nyomokat”, amelyek a kész művön már nem láthatók, és utólag nem „kinyomozhatók”, mégis hatással vannak a nagy egészre. A vásznak magukba fogadják ezeket a festői gesztusokat, és valamiképpen megőrzik őket, így azok később visszahatnak majd a befogadóra. „Biztos vagyok abban, hogy az anyag nem tűnik el, csak átalakul” — vallja módszeréről Bóbics Dia. Igaza lehet, mert a kiállítás „érzékeny feszültségei” és „lírai robbanásai” amilyen hangosan tudnak szólni, olyan mélyen tudnak hallgatni is. És amiről hallgatnak, az gyakran nagyobb erővel szólít meg és szögez oda a kép elé, mint amiről szólnak.
