Egy nő fekszik a növényekkel benőtt fürdőkádban. Feje hátrahanyatlik a peremen, haja a kádon kívülre omlik, körülötte víz, virágok, magasra nyúló fűszálak. Mögötte súlyos, bordó függöny zárja le a teret. A jelenet aprólékosan megkomponált, szinte teátrális, a test tartásában mégis van valami nehezen meghatározható elesettség. Elmerülés és kimerültség egyszerre érződik rajta. Tekintete és testtartása sejteti, hogy már nem képes visszatalálni abba, amit valóságnak hívunk… AZ ÖSSZES KÉP: Enteriőrök a kiállításból, Budapest, 2026.
Tihanyi Anna az Einspach&Czapolai Fine Art intim, art deco hangulatú terében bemutatott kiállításán a női fájdalom belső tapasztalatának keres formát. Olyan sérülésekkel foglalkozik, amelyek kívülről sokszor észrevétlenek maradnak, miközben átrendezik az emlékeket, a kapcsolatokat, a saját testről és a világról alkotott képet. Fotóin ismerős környezeteket látunk, amelyeken az oda nem illő részletek nyugtalanítóan hatnak és zavarba ejtik a nézőt. A használati tárgyak, ruhák és bútorok között megjelenik valami oda nem illő, amitől az egész jelenet bizonytalanná válik.
Az Inside a Women’s Chambers tizenkét női szereplő történetét fogja össze. Tihanyi saját életének olyan fordulópontjaiból indul ki, amelyek után másként tekintett önmagára és a kapcsolataira. Ezeket a tapasztalatokat képzeletbeli nők sorsán keresztül dolgozza fel. A most bemutatott második fejezet Lioráról szól, aki egy kapcsolatban elszenvedett sérülés nyomán elveszíti a valósághoz kötő kapaszkodóit. Miközben rejtve marad, hogy pontosan mi történt vele, rejtve marad.
Ezekhez a folyamatokhoz Tihanyi a mesék és mítoszok történetszerkezeteiben talált fogódzókat. A kiállításhoz kapcsolódó beszélgetésen Joseph Campbell hősútmodelljét említette: az ismert állapot elhagyása, a próbatételek és a visszatérés segítenek számára elrendezni a nehezen átlátható tapasztalatokat. A képek azonban nem vezetnek végig egy szabályos fejlődéstörténeten. A jelenetek közötti viszony nyitott marad, és Liora mozdulataiból sem olvasható ki biztosan, hol tart ebben a folyamatban.
Az egyik felvételen a hősnő háttal áll nekünk, vállát előreejti, kezét a mellkasához emeli. Világos ruhájának nyitott hátrésze fedetlenül hagyja a bőrét. Testtartása védekezőnek hat, arca elfordul, így mégsem tudjuk, hogy mi történik vele. Közelről látjuk, mégis keveset tudunk róla. A fotó maga rendkívül intim, ugyanakkor mégis ott marad benne a sejtetés, misztikum.
A több felvételre bontott jelenetek ezt a nézői helyzetet erősítik. A különböző nézőpontok között nekünk kell kapcsolatot teremtenünk, egy mozdulatot egy másik képen látott részlettel összeolvasnunk. Ahogy haladunk a képek között, egyre több mindent veszünk észre, ugyanakkor mégsem kerülünk közelebb a nő történetéhez.
A kádban fekvő alakról Ofélia preraffaelita ábrázolásai jutnak eszembe: a vízbe merülő test, a virágok, a nő köré sűrűsödő növényzet. Tihanyi ezt az ismerős képet színpadi függönyök közé helyezi, ahol egy fürdőkádnyi vízben burjánzik a természet. A növények túlnőnek a peremen, birtokba veszik a környezetüket. Van valami meseszerű ebben a látványban, de a fürdőszobai tárgy és az elvaduló növényzet találkozása nyugtalanítóvá teszi.
Ofélia alakja felől nézve nehéz elkerülni a kérdést, hogyan nézünk a női szenvedésre, ha közben az ábrázolás gyönyört kelt. Tihanyi képein a bordó függönyök, a tompa fények, a világos ruha redői, a bőr köré hajló növények mind lekötik a tekintetet. A frizura, az öltözék és a régi tárgyak egy távolabbi korba helyezik a jelenetet, ahonnan talán a fájdalmat is könnyebb szemlélni. Nézés közben azon kapom magam, hogy elidőzöm egy-egy szépen megoldott részleten, majd újra feltűnik, mennyire magára maradt a nő ebben az aprólékosan berendezett világban. A képek szépsége nem feledteti az elesettségét, de a saját tekintetemet is kérdésessé teszi: mi köt le ennyire abban, amit látok?
A kollázsokon szétesik a fotók gondosan megkomponált világa: női testrészek fonódnak egymásba, de az illesztések láthatók maradnak, a részletekből nem áll össze sem egy ép alak, sem egy követhető történet. Olyan, mintha több idősík, több személyes történet rakódna egymásra, így kiadva egyfajta kollektív női sorsot. 
A kiállítás fontos lépése, hogy ez a belső világ a fotók és kollázsok felületén túl a látogató környezetére is kiterjed. Tihanyi most először mutatott be installációkat, miközben munkamódszere régóta terek és jelenetek fizikai megépítésén alapul. Lényeges számára, hogy amit lefényképez, az a kamera előtt valóban létrejöjjön, anyaga, mérete és tárgyi jelenléte legyen.
A megkomponált jelentek térbe lépésének legsűrűbb pontja a mohával borított tárgyasztal. Egy női világ tárgyai torlódnak rajta egymásra: kesztyűk, cipők, fényképek, levelek, üvegcsék és apró személyes holmik. Sajátos Wunderkammer ez, amelyben a hétköznapi használat emlékei családi történetekkel és intim kötődésekkel keverednek. Közel kell hajolni hozzá, körbejárni, újabb részleteket felfedezni a tárgyözönben.
A közéjük kúszó moha mintha tovább táplálná ezeket a múlthoz tartozó holmikat, elevenen tartva mindazt, ami hozzájuk tapadt. Puha, nedves közegében egyszerre van valami gondoskodó és viszolyogtató. A részletek közelebb vonzanak, a személyes tárgyakat benövő növényzet mégis megakasztja ezt a közeledést. A fotók fürdőkádjához hasonlóan itt is fellazul az emberi használat rendje. Amit elraktunk, megőriztünk, magunk körül tartottunk, az idővel saját, nehezen ellenőrizhető életet kezd élni.
Liora neve a fényre utal, Tihanyinál azonban a fény az illúzió létrehozásának eszköze is. Megmutat egy jelenetet, kiemel egy részletet, mást homályban hagy. A nézői tapasztalatot végig ez a részleges rálátás határozza meg. Megismerjük Liora környezetét, közel kerülünk a testéhez, elidőzünk a tárgyai között, de a történetét nem tudjuk helyette befejezni. Talán kiszáll a kádból, de az is lehet, hogy a növények egy idő után teljesen beburkolják a testét…
