A kiállítás a kolumbiai művész sokoldalúságát hangsúlyozza: a kiállítás minden egyes terme vagy egy jellemző témára, vagy egy adott technikára fókuszál, így a három szintet végigjárva a látogató a boterizmus sajátosságait ismerheti meg, miközben több mint 110 olyan műalkotást lát, amelyek nagy része még sosem volt kiállítva. A termeket végigjárva fokozatosan ráébredünk arra is, hogy Botero számára a stílus mindenek felett állt: a téma mindig másodlagos, a kézjegy az, ami dönt.
A bevezető térben egy videó fut, ami felfejti az alkotó spanyol és olasz kötődéseit, kapcsolatait, Lina Botero and Cristina Carrillo de Albornoz kurátorok először felrajzolják a kontextust, amibe ez az életmű beágyazódik. E térben szerepel még egy portré is, valamint A fürdő című festményt, ami Botero sajátos formaisága mellett az alkotó pajzánságát és pimaszságát is megmutatja, valamint rávilágít arra is, hogy Botero hogyan appropriálta a művészettörténet klasszikus toposzait, és írta át a saját nyelve szerint, ami egyszerre tiszteletadás, ugyanakkor a saját maga kanonizálásáról is gondoskodott ezzel a módszerrel.
A jobbra nyíló térrészben az alkotó vallási és mitológiai ihletésű műveiből válogattak, itt szerepel az Európa elrablása, valamint egy keresztre feszített Krisztus és a kádban fürdőző püspök is. Botero a quattrocentoból és a nagy mesterek szakrális művészetéből ihletet merítve mutat rá a konvenciók elavultságára, a túlkapásokra, és a hagyományhoz való bigott ragaszkodás feleslegességére. A Latin-Amerika: a kolumbiai rasszok egység a művész gyökereihez vezet vissza, ezek a képek megerősítik az alkotó ragaszkodását a saját földjéhez. A kompozíciókon a buja természet, a testi szerelem, az erotika és a zene mellett feltűnnek a mindennapok karakterei, valamint az uralkodó osztály tagjai, akik együttesen formálják a kolumbiai történelmet. Ezek a színnel és élettel teli kompozíciók Botero népének vérmérsékletét is hűen tükrözik, miközben hű képet festenek a helyi hagyományokról is. 
Az alsó szinten az alkotó legsokkolóbb képei fogadják a látogatót, amik azért is különlegesek, mert Botero alapvetően azt vallotta, hogy a művészetnek az életet kell ünnepelnie. Kétszer azonban eltért ettől: a kilencvenes évek végén a kolumbiai erőszakot ábrázolta, 2005-ben pedig egy hosszú sorozatba kezdett, amelyben az amerikai katonák által az iraki börtönökben elkövetett atrocitásokat ábrázolta. Egészen brutálisak ezek a kompozíciók, nehéz velük találkozni, mert annyira nyersen és mindenféle finomkodás nélkül tárják elénk a borzalmakat, hogy szinte teljesen arcul csapják a látogatót. Nagyon érdekes az is, hogy Botero ecsetkezelése ezeknél a képeknél sokkal expresszívebbé vált, ami még inkább aláhúzza az erőszakosságot. E művek épp olyan tanúságtételként szolgálnak, mint Picasso Guernicája vagy Goya Május harmadika című festménye. 
A kurátorok azonban még ezen a szinten feloldozást kínálnak a látogatónak, hiszen itt láthatók az alkotó cirkuszos képei is, amelyek színbeli gazdagsága, valamint a kompozíciók játékossága és humorossága az élet könnyedségét hirdetik. Az alakok mozgásban vannak, miközben van egyfajta szoborszerű statikusságuk is, ez a paradox helyzet pedig egyszerre teszi e kompozíciókat melankolikussá, ugyanakkor bájossá.
Ezen az emeleten kerülnek fókuszba a szobrok és a rajzok is, látszik, hogy Botero milyen otthonosan mozog a különféle médiumokban, és találja meg azok esszenciáját. A rajz számára minden dolog alapja, előkészítő munkaként, ugyanakkor önálló alkotásként is tekint ezekre a művekre, amelyek hasonló plaszticitással rendelkeznek, mint a festményei, ugyanakkor a vonalak és a satírozások az ecsetvonásokhoz képest jobban hangsúlyozódnak. Az alkotó a hetvenes évektől kezdve szobrokat is készített, elsőként a saját kezét formázta meg, ami most szintén látható ezen a kiállításon, majd számos más plasztikája is feltűnik, amik Botero forma iránti szenvedélyéről tanúskodnak. Egészen elképesztő e művek taktilitása, az éles megvilágításban ezek a gömbölyű ívek szinte kikényszerítenék, hogy megérintsük őket.
A harmadik szinten az alkotó mediális sokszínűségének újabb bizonyítékait, a pasztellképeket és az akvarelleket látjuk. A pasztelek finomsága, az akvarell líraisága válik dominánssá ezeken a kompozíciókon. Az akvarellmunkák különlegessége továbbá, hogy azok határozott ecsetvonásai freskószerűvé teszik ezeket a műveket, miközben az egész életmű szintézisét adják.
A Natura morta gységben a művész vanitas-csendéleteiből láthatunk egy válogatást, különösen kiemelkedő ebből a sorból az a grandiózus körte, ami szétfeszíti a kompozíció kereteit, miközben mérete, színei és formája teljesen valószerűtlenné és szürreálissá teszik ezt a gyümölcsöt. Ezeek a művek ráébresztenek arra is, hogy Botero számára teljesen lényegtelen az ábrázolt téma, kizárólag a stílus az, ami érdekli: sosem akar mást hangsúlyozni, csak a saját kézjegyét.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Fernando Botero. Un maestro universal kiállításáról, Palau Martorell, Barcelona, 2025.
Hasonló a helyzet a parafrázisai esetében is, amelyekből szintén egy nagyon izgalmas válogatást látunk most ebben a kiállításban. Az 1952-es első európai útja után számos alkalommal tisztelgett a művészettörténet nagy klasszikusai előtt, akiknek legismertebb alkotásait a saját nyelvére írja át. A kiállítás zárótermében olyan remekművek szerepelnek, mint a Mona Lisa, a Las Meninas vagy Az Arnolfini házaspár Botero-átiratai.
