„A szomorúság megokosítja az embert, már csak azért is, mert ilyenkor nem siet sehová, nem kapkod ezerfelé, így még a világon is rajta felejtheti a szemét” — idézhetnénk Ancsel Éva filozófust a Blue Hotel II hűvös, ugyanakkor hívogató tereit szemlélve. 
A tél végi búskomorságnak azonban igen hatásos ellenszere lehet egy beszélgetéssel töltött óra a „hotel” alkotójának, Hardi Ágnesnek a műtermében. Amíg nála vendégeskedünk, mintha felnagyítva látnánk a máskor rohanó felületességünk ködébe vesző apróságokat. Művészetének ez a fajta intimitás a kulcsa: alkotásai közel hívnak magukhoz, és arra invitálnak, hogy lépjünk ki a hétköznapi idő kereteiből, vesszünk el a részletekben. Csupa levegősség, odafigyelés és finomság. A tömör anyag meglepően légies formákat vesz fel a keze alatt: fodrozódik a víz, lágy redőkben omlik alá a függöny, óvatlanul meggyűrődik a lepedő.
Anyag, anyagszerűség, formázás: mi mással lehet kezdeni a beszélgetést egy vérbeli szobrásszal? „Egyszerűen imádok mintázni! Ha nincs éppen külsős mintázós melóm, akkor beleviszem az alkotásnak ezt a részét a saját munkámba: ilyen volt például a mostani kiállításom egyik domborművén a függöny. Vagy a gyűrött ágynemű. Azt úgy csináltam, hogy fogtam a saját lepedőmet, levágtam belőle egy darabot, azt begipszeztem, majd elhelyeztem egy ágyszerű formán és belenyomkodtam a kezemet. Arról vettem egy szilikon negatívot, amit átfordítottam akrilgyantába, és abból öntöttem ki. Csak aztán fel kellett csiszolni, hogy ilyen ropogós kinézete legyen.”
Prózai beszámoló a kiállítás egyik legköltőibb darabjáról, amelyen szinte még ott időzik az emberi jelenlét melegsége. Választott anyaga jól alkalmazkodik élénk kísérletező kedvéhez, hiszen bámulatosan sokféle felület leképezésére használható. „Én magam is egyre lazábban viszonyulok hozzá: eleinte csak sima lapok öntésére használtam az akrilgyantát, de ma már bátran kísérletezek a különböző felületekkel, domborulatokkal. Rengeteg lehetőség van. Egyébként a filmiparban találkoztam vele először. Kicsit a gipszhez tudnám hasonlítani: nem büdös, nem mérgező, jól ragasztható, gyorsan megköt. Úgy kell elképzelni, hogy van egy ásványi alapú por — mutatja egy nagy, 25 kilós zsák alján a maradékot — amihez hozzáad az ember folyadékot, és ezt lehet színezni is, most kifejezetten az egyik munkámhoz vettem például neon pigmenteket. Persze nem tudom előre, hogy pontosan milyen színű lesz, mert az is fontos, hogy milyen arányban keverjük össze. Szóval egy kicsit kiszámíthatatlan az egész.” Amíg a Blue Hotel II egyik reliefjének sormintáját csodálom — hála a gondos csiszolásnak, teljesen csempeszerű — megkérdezem tőle, mennyire szokványos az, hogy egy szobrász a filmiparba is bedolgozik? „A szobrászok általában az egyetemről a filmbe mennek el dolgozni, mert ott mindig van munka. Én is folytatom ezt a vonalat, csak most nem nagy felületeket, mondjuk kőomlásokat csinálok, hanem úgynevezett prosztetikeket: például sebeket emberi arcra, vagy öregítést, hullákat.” 
Filmes munkái az emberi testhez kötődnek, saját alkotásai azonban nem foglalkoznak közvetlenül az emberrel, sokkal inkább az ember által épített tér emocionális kivetülésével. Beszélgetésünk vissza-visszakanyarodik a múlt héten nyílt Blue Hotel II című kiállításához, amelynek már a címe is utal Ágnes kapcsolatára a filmes szakmával, illetve a tér kialakítása sem nélkülözi a színpadiasságot. „Szeretem, ha nem egy white cube vesz körül, hanem van az egésznek egy hangulata. Két évvel ezelőtt például leszőnyegeztem vörös padlófilccel az egész kiállítóteret. Van, akinek fel sem tűnik, hogy ez a kiállítás része, mégis atmoszférát teremt.” A NaCo kiállítóterében jelenleg egy kék függöny és egy lámpa töltik be ezt a szerepet: azzal, hogy a valós térbe ültette át egyik domborművének elemeit, még jobban elmosódott a határ valóság és illúzió között, így a befogadó nem lehet biztos abban, hol végződik a kiállítás és hol kezdődik a „valós tér”. Egyúttal a voyeurködés fogalma is felsejlik előttünk: ez a speciális nézőpont nem ismeretlen a festők számára, és ahogy Ágnestől megtudom, a filmrendezők számára sem. „Ezért is szerettem volna nagyon azt a függönyt felrakni: hogy meglegyen ez a kettősség, hogy egyrészt te vagy kint, te vagy az, aki leskelődsz, másrészről pedig te vagy bent, te vagy az, aki elrejtőzik. Ez érdekelt igazán. A téglafalas munkámnak a Hátsó ablak címet adtam, a Hitchcock-film után. Abban pont az a sztori, hogy a főszereplő eltöri a lábát, és nem tud mást csinálni, mint figyel kifelé az ablakból, figyeli a szomszédokat, és így szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. Végig az ő szemén keresztül látjuk mi, a nézők a történéseket, és szerintem ez egy nagyon érdekes perspektíva.” A krimi vonaltól eltávolodva Ágnes munkái önmagukban is nagyon izgalmasan egyensúlyoznak a táblakép és a plasztika műfaja között: a befogadói szem hajlamos falra akasztott képekként azonosítani őket, noha ezek az alkotások valójában szobrok és reliefek, abszolút háromdimenziósak, sőt, számtalan apró, rafinált elemet rejtenek. 
Ha már az elemekről és a rafinériáról van szó, Ágnesnek az alkotás során rendkívül fontos, hogy a mű minden egyes részletét ő maga, saját kezűleg készítse el. „Elég bonyolult a technikája — nevet — mert még ezt a szilikon öntőformát is én csináltam. Fogtam egy Siko lemezt amit szépen beirdaltam, majd leöntöttem szilikonnal, ami megkeményedett, ekkor lehúztam róla és így lett egy sablonom. Utána ezekbe a kis bemélyedésekbe tettem az anyagában színezett akrilgyantát. Ha egyszer megköt, fel tudom csiszolni egészen hatezerig. Ettől lesz ilyen csempés hatása” — avat be a műhelytitkokba. „Van, hogy be is fugázom utána” — teszi hozzá, én pedig látva elhivatottságát fejet hajtok a módszer előtt, de azért marad bennem egy kérdés: nem lehetne ezt sokkal egyszerűbben is kivitelezni? „De igen, viszont én abban hiszek, hogy az energia, amit belefektettél egy munkába, bármilyen kicsi is legyen az a meló, az vissza fog köszönni. Amikor ránézel a kész műre, visszajön, hogy igenis ebben idő van, odafigyelés van. Az összes munkámnak az a lényege, hogy kell hozzá bizonyos érzékenység. Távolról nem annyira esik le, hogy ott mi történik. Mindegyik közel hív, közel kell menni, be kell kukucskálni. Távolról nem működnek. És amiben még nagyon hiszek, és ami miatt nem egy sablont veszek, hanem én irdalom be, az a hibázás lehetősége. Néha ugyanis történnek balesetek, apróbb hibák, valami nincs végig húzva, vagy tovább van húzva… tele vannak ilyen apró hibákkal.” Szép gondolat, ami önkéntelenül is rímel arra, ahogy a mecsetek díszítésén dolgozó régi mesterek tudatosan el-elrontottak egy-egy mozaikmintát, vagy direkt teret engedtek az anyag valamely sajátos fogyatékosságának. A tökéletesség az ő hitük szerint isteni minőség, nem lehet az ember sajátja.
A csiszolt felületek által keltett érzékcsalódás csábításának engedve sokan a „mozaikos lány”-ként kezdték el őt emlegetni. A sormintákat böngészve megint csak megjegyzem, hogy mennyire emlékeztetnek az iszlám kultúrterületeken mecsetek díszítésére használt geometrikus stílusú kerámiacsempékre. „Annak idején Isztambulban voltam Erasmussal” — mosolyodik el. „Sokat üldögéltem a kék mecsetben, ami gyönyörű, de akkor még ez a sorminta nem foglalkoztatott. Ez akkor ütött be nálam, amikor tavaly készültem a Pattern című kiállításomra. Engem az izgatott nagyon, hogy ezeknek a mintáknak milyen végtelen hatása van: ahogy nézi az ember, bele tud veszni. Ha megnézed például a Blue Hotel II Páternoszter című darabját, az onnan kapta a nevét, hogy ebben meg abban az irányban is futnak rajta a formák, így olyan végtelen hatást kelt, mint egy körforgó lift.” Műtermében továbbsétálva visszaköszön néhány darab még a tavalyi, 2025-ös Blue Hotel kiállításról. Kíváncsi vagyok, vajon honnan ered ez a kék dolgok iránti vonzalom? „Marokkóban van az a kék város, Chefchaouen, ami engem nagyon érdekelt akkoriban, mikor kitaláltam ezt az egész blue hotel koncepciót. És persze ott volt az azonos című Chris Isaac dal, amit nagyon szerettem. Sokat nézegettem akkoriban a Cairo Contemporary nevű kiállítóhelyet is, nagyon inspirált a kialakítása. Aztán láttam egy természetfilmet a kék selyemmadarakról, akik kész landartokat raknak össze csupa kék színű dolgokból. Valahogy egyszerre jött mindez. Hát így lett a Blue Hotel. Ami igazából egy életérzés, tehát hogy tudatosan kiveszed magad a történésekből és egy végtelen melankóliával nézed azt, ahogyan az emberek élnek.” Tényleg magányt sugároznak a rendezett, kék hotelszobák? Elvégre két kis lámpa világít az ágyunk fejénél, két kis lépcső vezet el különböző utakra. A sorminták szimmetriája is szemet gyönyörködtető. „Én nagyon szeretek párban lenni. Amikor az első Blue Hotel kiállítás készült, akkor a magány, az egyedüllét problémája foglalkoztatott. Ezért is csináltam mindent ilyen szimmetrikusra. Mindenben meg lehet találni ezt a szimmetriát, ahogy az ember is társas lény.”
A mozaikszerű felületeket böngészve felmerül a kérdés, hogy vajon milyen más anyagokkal dolgozik szívesen? „Az elején sokat hegesztettem, forrasztottam: az anyagom, amikor elkezdtem a saját világomat kialakítani, a horganylemez volt. Részt vettem a Kecskeméti Acélszobrászati és Képzőművészeti Szimpóziumon is, ahol fémmel dolgoztunk, de ez például egy osztálykiállításra készült — mutat egy kinyitható, könyvszerű fémmunkát ex voto címmel — itt még a zsanérokat is én csináltam. Most a vízszerű felület foglalkoztat, illetve szeretnék mintázni még ilyen gyűrött dolgokat, például a párna nagyon érdekes számomra, ahogy megőrzi a benne alvó arc lenyomatát… Ez egy szentimentálisabb vonal ahhoz képest, amit régebben képviseltem. Sokat lágyult az egész, ahogy bejöttek a színek is.” És én még azt hittem, a szobrászat kifejezetten férfias szakma. „Egyre több lány megy most szobrász szakra, lassan már úgy kell halászni a fiúkat, mert ugye kell, hogy valaki azért erős legyen, és a gipszeszsákokat cipelni tudja.”
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Hardi Ágnes Bue Hotel II. kiállításából. Naco, Budapest, 2026.
© a művész és NaCo jóvoltából. Fotó: Hegyháti RékaŐ maga saját elmondása szerint bármikor felszalad a 25 kilós Jesmonite-tal a lépcsőn, hiszen számára a hétköznapi élet tere egyben az alkotásé: az otthona a műterme. Tudatos választás volt ez részéről vagy kompromisszum? „Nekem nagyon fontos, hogy a kettő együtt él. Tudom, hogy itt nem lehet hegeszteni meg fúrni-faragni hajnali háromkor, de én szépen kialakítottam a napi rutint. Ezekhez a domborművekhez pont elég is ekkora tér. Nagyon praktikus, mert amíg megköt az anyag, addig bedobok egy mosást vagy megebédelek. Ettől függetlenül nem nulla-huszonnégyben vagyok itt, mert vannak más fizetős munkáim is. Most például Róza El-Hassan szobrászművésznek csinálok egy projektet.” A csapatban való munkához sokáig szkeptikusan viszonyult, azonban néhány éve áttörést ért el, amikor egy újévi fogadalomtól fűtve elment a Kecskeméti Művésztelepre. „Nem szerettem igazán közösségben alkotni: szeretek egyedül lenni ilyenkor, kell, hogy meglegyen az intim tér és ne szóljanak hozzám. Ez egy külön kis szeánsz, mint egy ima, vagy nem is tudom… Olyan furcsa, ha ilyenkor ott vannak körülötted mások. De végül megfogadtam, és el is mentem Kecskemétre, majd utána rögtön Romvári Marciékkal Füredre. Például Kondor Attilát ott ismertem meg, neki nagyon szeretem a művészetét, és emberileg is jóban lettünk — ezért nagyon hálás vagyok Marcinak. Idén Tállyára is megyek: rájöttem, hogy egy művésztelepen is ki tudom venni magam a közösségből az alkotás idejére, és tudok találni egy sarkot. Nem fogok már visszamondani meghívást azzal, hogy ez nekem nem való, mert én nem tudok alkotni emberek között. Igenis tudok. Meg tudom teremteni egy szokatlan helyzetben is azt a szférát, ahol jól érzem magam.” A magánnyal, a kiüresedéssel szemben talán ezt (is) üzenik nekünk Ágnes hotelszobái: hogy a szomorúságban is otthonra lelhetünk átmenetileg. Ahogy az ablaknak csapódott madár kábulatából egy sötét dobozban tér magához legkönnyebben, úgy az embernek is szüksége lehet néha azokra a falakra, amelyeket a bánat von köré. Egy steril, hűvös, személytelen kis szobára a Blue Hotelben. Hogy amikor készen áll, gyógyultan röppenjen ki belőle.
